Tom Reynolds felszállt a Chicagóba tartó járatra, és elindult a helye felé – a folyosó melletti ülésre, amit előre lefoglalt. Meglepetésére azonban egy szőke nő már ott ült.
– Elnézést – szólította meg udvariasan Tom. – Ez az én helyem, direkt ezt foglaltam le.
A nő felnézett, és magabiztosan így szólt:
– Szőke vagyok, okos vagyok, és ezen a folyosó melletti széken fogok ülni, amíg meg nem érkezünk Chicagóba.
Tom összevonta a szemöldökét, és megnézte a nő beszállókártyáját. Valóban – a középső ülés volt rajta feltüntetve.
– A jegye szerint önnek középen lenne a helye – mondta. – Én azért kértem ezt a széket, mert 195 cm magas vagyok, kell a lábtér. Ön meg alig lehet 155 centi, bőven elférne középen.
A szőke nő rezzenéstelen arccal megismételte:
– Szőke vagyok, okos vagyok, és ezen a széken fogok ülni, míg meg nem érkezünk Chicagóba.
A mellettük ülő ablakos nő is közbeszólt:
– Szerintem jobb lenne, ha odébb ülne. Az exem csak 185 centi volt, de ő se bírta volna ki máshol, csak a folyosó mellett.
A szőke nő azonban továbbra is hajthatatlan maradt:
– Szőke vagyok, okos vagyok, és ezen a széken fogok ülni, míg meg nem érkezünk Chicagóba.
Tom kezdte elveszíteni a türelmét, így hívta a légiutas-kísérőt. Az meghallgatta a helyzetet, bólintott, odahajolt a szőke nőhöz, és súgott neki valamit.
A nő arca egy pillanat alatt megváltozott. Szó nélkül összeszedte a holmiját, és átült a középső ülésre.
Tom megkönnyebbülten foglalt helyet végre a saját székén.
Leszállás után azonban nem bírta tovább a kíváncsiság, odament a stewardesshez:
– Megkérdezhetem, mit mondott neki?
A nő elmosolyodott:
– Csak annyit: „Ez a folyosó melletti szék nem Chicagóba megy.”
