Fáradt vagyok, és ez nem fizikai fáradtság, hanem érzelmi és pszichikai. Nem tudok tovább erős maradni.
Nem vagyok képes egy magabiztos szupernő mosolyát viselni nap mint nap. Most itt állok, és óriási nyomást érzek a mellkasomon, zavart és bizonytalanságot, és nem tudom, hogyan tovább. Olyan sokáig elfojtottam a saját érzéseimet, hogy szépen lassan elkezdtem darabokra hullani.
Sokat beszéltem életem során az erős nő típusáról: arról a nőről, aki önálló, független és erős. Jó dolog ilyennek lenni, nem igaz?
Én magam ugyan soha nem törekedtem erre, de az élet rákényszeríttet. Meg kellett tanulnom erősnek lenni, mert senki nem támogatott a szenvedésben. De most teljesen kimerültem, összezavarodtam, és azt kérdezem magamtól, vajon találok-e valaha valakit, aki úgy bánik velem, ahogy én ővele.
Régóta játszom már a tökéletes nő szerepét, aki bármire képes.
Amikor az emberek rám néznek, erős, kompetens személyt látnak maguk előtt. De a lelkem legyengült, annak ellenére, hogy szilárdnak és kitartónak látszom, mert legbelül össze vagyok törve.
Úgy érzem, az egész életemet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam bebizonyítani, mennyire erős vagyok, és hogy meggyőzzem magamat arról, hogy ez elég nekem. Hihetetlenül sok energiámba került, hogy megpróbáljak megfelelni a saját elvárásaimnak, és hogy félresöpörjem a saját érzéseimet, és végül belefáradtam.
Ha most rám néznél, egy sápadt és kimerült nőt látnál magad előtt.
Ha megpróbálsz mindig erősnek látszani, valószínűleg elnyomod magadban a valódi érzéseidet és gondolataidat, és időnként nem tartod szem előtt a saját jólétedet. Ha mindig erős próbálsz maradni, nehezedre esik megosztani a problémáidat másokkal. Ez számodra olyan érzés, mintha valaki más vállára helyeznéd a terhet, pedig ahhoz szoktál, hogy te támogass másokat.
Azok, akik megszokták, hogy másokról gondoskodjanak, soha nem kérnének segítséget. Úgy gondolják elég erősek, és mindent képesek egyedül átvészelni, de néha összetörnek a súly alatt.
Az igazság az, hogy még a legerősebbeknek is szükségük van segítségre. Most már belátom, hogy minden embernek szüksége van valakire, aki erősebb nála, és aki mellette áll. Igen, ez az igazság – szükségünk van erre – bár sokáig kerültem ezt a szót, mert féltem attól, hogy valami negatívat jelent.
De most már tudom, hogy teljesen normális, ha időnként gyengének érezzük magunkat.
Számtalanszor megtiltottam magamnak, hogy beengedjek valakit a szívembe, vagy meséljek valakinek a szenvedésemről. Úgy gondoltam, hogy az erős embereknek nem szabad engedni a gyengeségnek. Mi történne, ha valaki meglátná, mennyi fájdalom van bennem, mennyi könnyet rejtegetek? Mi történne, ha felfedezné a legbelső, legtitkosabb vágyaimat, amikről soha nem beszélek, mert soha nem találom meg a megfelelő helyet és időt?
Teljesen kimerültem a próbálkozásban, hogy megszabaduljak a sebezhetőség iránti igényemtől.
Szeretném, ha gondoskodnának rólam, de nem anyagi értelemben. Szükségem van egy erős férfira, aki támogat, aki nem engedi, hogy elessek, bármilyen nehéz nap is áll mögöttem. Nem akarok többé erős lenni.
Igen, azt akarom, hogy valaki gondomat viselje, és úgy gondolom, ezzel a kívánsággal nincs semmi baj. Nem kellene szégyellnünk magunkat, mert arra vágyunk, hogy gondoskodjanak rólunk. Ez egyáltalán nem gyengeség. Nem, ez valójában erő, hiszen mindannyiunknak szüksége van valakire, aki emlékezteti rá, hogy a gyengeség pillanatai teljesen normálisak. Ebben rejlik a szeretet ereje.
Persze továbbra is megmaradhatsz az erős nő szerepében. A lényeg, hogy megbizonyosodj róla, ez a vágy valódi erőn alapszik, amelyet képes vagy fenntartani magadban.
