Egy arrogáns buszsofőr kirúgott egy nőt és síró gyermekét a hidegben, mert nem volt pénze a viteldíjra. Később azonban váratlan forrásból kapott segítséget.
Meredith 15 éve élt boldog házasságban, és ezalatt az évek alatt egyetlen egyszer sem jelezte férje, Josh, hogy elégedetlen lenne vele, vagy válni szeretne. Egy nap azonban megtörtént, hogy Josh összepakolta a holmiját, és magára hagyta őt és két gyermeküket.
Meredith harmadik gyermeke ekkor még úton volt, és a nő a megélhetésért küzdött. Amikor megszületett a harmadik gyermekük, Kathy, a nő munkát vállalt egy szépségszalonban, ahol magával vihette a kis Kathyt, és gondoskodhatott róla.
Szerencsére idősebb gyermekei, Rachel és Fülöp nagyon együttműködőek voltak, és már egészen kicsi koruktól kezdve segítettek édesanyjuknak, amiben csak tudtak, mert látták, hogy küzd értük.
Meredith is mindent megtett, hogy a munka és a gyermekgondozás között egyensúlyt teremtsen, de ez nem volt könnyű. Kathy még csak néhány hónapos volt, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy egyedül hagyja. Ennek következtében mindenhová magával vitte, ahová csak ment, beleértve a munkába is.
Sajnos egy reggel Meredith nem tudott időben felkelni az ágyból, mert előző este nehezen tudta elaltatni Kathyt. Amikor a nő az órájára pillantott, már 10:00 óra volt. 10:15-kor indult volna a busz, és ha Meredith lekéste volna, csak 10:40-kor érhetett volna el egy másikat.
Taxit rendelni nem volt kivitelezhető megoldás, mivel szűkös költségvetésből élt, ezért a nő, amint tudott, elhagyta a házat.
Fagyos volt, és Meredith szorosan magához szorította a kis Kathyt, a kabátjába burkolózva, hogy megvédje a gyermeket a hidegtől. Szerencsére éppen azelőtt ért a buszmegállóba, hogy az elindult volna.
A megállóba érve berohant a buszba, és már éppen helyet akart foglalni, amikor a sofőr hirtelen megállította. „Elnézést, asszonyom. Elfelejtette kifizetni a viteldíjat!”
„Ó, bocsánat, csak egy percet kérek” – mentegetőzött Meredith, és keresni kezdte a táskáját, de amikor belenyúlt a táskájába, felfedezte, hogy hiányzik a pénztárcája. Ebben volt a buszbérlet és a pénz is. Biztosan otthagyta a sietségben.
Meredith megnézte a zsebeit, hogy van-e bennük aprópénz, de sajnos azok is üresek voltak. Közben a buszsofőr kezdett türelmetlenkedni. „Nem tudna sietni, kérem? Az utak csúszósak, és nem tudok gyorsan vezetni, mert havazik” – jelentette ki nyomatékosan.
Meredith felnézett a táskájából. „Sajnálom, de otthon hagytam a táskámat. Benne van a készpénzem és a buszbérletem is.”
A buszsofőr ránézett. „Sajnálom, akkor nem engedhetem, hogy felszálljon erre a buszra. SZÁLLJON LE A BUSZRÓL!”
„Ne, kérem!” Meredith könyörgött. „Velem van a kisbabám, és megfagyok. Ígérem, hogy amint beérek a munkahelyemre, valaki fizetni fog neked.”
A sofőr nevetésben tört ki. „Szép próbálkozás, hölgyem, de sokan kitaláltak már ilyen történeteket, és megúszták, hogy nem fizették ki a viteldíjat. Én nem vagyok bolond!”
Meredith ismét könyörgött neki, de Kathy jajveszékelni kezdett, és az utasok felháborodtak. „Leszállnál már végre? A gyermeke úgy sír, mintha vége lenne a világnak! Túl idegesítő!” – kiabálta egy férfi az anyósülésen.
„Tudom, igaz!” – kiáltott fel egy másik. „Azt hiszem, szándékosan jött egy kisbabával, hogy ingyen fuvarja legyen. Ez annyira olcsó!”
Meredith szeme ekkor könnybe lábadt. „Nem, én nem. I…”
„KÉREM, TÁVOZZON, ASSZONYOM. Mindenki idejét vesztegeti!” – szakította félbe a buszsofőr. Meredith letörten felvette a táskáját az ülésről, és a hideg ellen kapaszkodva kilépett a buszból. A problémái azonban még korántsem értek véget.
Amikor Meredith végre megérkezett a szalonba, főnöke, Linda lecsapott rá. „Ááá! Itt vagy!” – gúnyolódott rajta. „Szóval mi az oka, hogy ma elkéstél? Lekésted az ébresztőt?! Nem tudtál buszra szállni?! Huh?”
„Hát, én azért szálltam fel a buszra – mondta Meredith halkan -, mert a nagy sietségben elfelejtettem a pénztárcámat, és nem tudtam kifizetni a viteldíjat. Ezért kirúgtak, és haza kellett mennem érte”.
„Ahh… értem – mondta Linda halkan. „Tudod, Meredith, szerintem túlhajszolt vagy. Látod, ma nagyon siettél, és elfelejtetted a táskádat; ki tudja, másnap talán még azt is elfelejted, hogy időben kell megjelenned a munkahelyeden!”
„Bocsánat, Linda – mondta Meredith zavartan. „Többé nem fordul elő!”
„Nem kell sajnálkoznod, Meredith, mert nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Tessék, fogd ezt – mondta Linda, és átnyújtotta Meredithnek a végkielégítését.
Meredith nem hitte el, mi történik. Könyörgött Lindának, azzal érvelt, hogy egyedülálló anya, akinek három gyermekéről kell gondoskodnia, de könyörgése süket fülekre talált. Lesújtottan összeszedte a holmiját, és kilépett a szalonból. De éppen ekkor egy hangot hallott a háta mögül. „Elnézést, asszonyom! Beszélhetnénk, kérem?”
Meredith megfordult, és egy középkorú nőt látott ott állni. Egyik kezében Meredith sálját tartotta, a másikban pedig egy kis könyvet.
„A sáladat a buszon hagytad! Láttam, mi történt, és már éppen fizetni akartam érted, de az utasok kiabálni kezdtek, te pedig leszálltál a buszról, ezért követtelek ide. Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni” – mentegetőzött.
„Jaj, ne! Semmi baj” – mondta Meredith. „Nagyra értékelem, hogy visszaadta a sálat.”
„Nos, itt hideg van, és attól tartok, hogy a kisbabája megfázik – mondta a nő. „Nem bánja, ha elmegyünk egy közeli kávézóba?”
„Természetesen” – válaszolta Meredith, miközben a következő utcában lévő kávézóba sétáltak.
Megérkezésekor a nő újságíróként mutatkozott be Meredithnek, és megmutatta a személyi igazolványát. A neve Joanne volt. Meredith is bemutatkozott.
„Hallottam a beszélgetésedet a főnököddel, és sajnálom” – árulta el Joanne. „Azért akartam veled is beszélni, mert azon dolgozunk, hogy történeteket dolgozzunk ki az egyedülálló anyákról és a nehézségekről, amelyekkel nap mint nap szembesülnek. Hisszük, hogy az anyák mindenesek, akik bármire képesek! A képességeik határtalanok! Reméltem, hogy interjút készíthetnék veled a történethez, amit írok?
„Nos, nem hiszem, hogy én vagyok a megfelelő személy – ismerte el Meredith csalódottan. „Elvesztettem a munkámat, és fogalmam sincs, mit tegyek. Úgy érzem, a gyerekeimnek szenvedniük kell miattam!”
„Kérlek, ne mondd ezt!” Joanne kijelentette. „Valójában a nővéremnek is van egy szalonja. Ha akarod, megkérhetem, hogy keressen neked egy helyet.”
„Tényleg?” Meredith szeme felcsillant. „Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni?”
„Szerencsére igen. A szalonja nemrég nyílt meg, és még mindig keresnek alkalmazottakat!” válaszolt Joanne.
„OMG! Nagyon köszönöm!” Meredith örömmel válaszolt.
„Nos, nem kell megköszönnöd nekem! Én is egyedülálló anya vagyok, és megértem a helyzetedet. Akkor folytassuk a kérdéseket?”
Meredith egyetértett. Egy héttel később Joanne egy erőteljes cikket közölt az egyedülálló anyák helyzetéről, kiemelve Meredith történetét és azt a végzetes napot, amikor kirúgták a buszból és kirúgták a munkahelyéről.
A történet sok támogatást szerzett Meredithnek. Többen is megjelentek, hogy segítsenek a szegény anyukának azzal, hogy adományokat gyűjtenek neki. Később a buszsofőr is elment hozzá, és bocsánatot kért tőle.
Meredith Joanne nővéreinek szalonjában kapott munkát, és négy évig dolgozott ott. Most saját szalont nyit New Yorkban.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Nem minden hős visel köpenyt. Joanne erőfeszítéseinek köszönhetően Meredith munkát kapott, és el tudta tartani a gyerekeit.
Tanulj meg kedves és segítőkész lenni. Hasonlóan ahhoz, ahogy Joanne segített Meredithnek.
Mondd el, mit gondolsz? Megosztásokat köszönöm
