Véletlenül láttam, ahogy a menyem kidobta azt a takarót, amit én kötöttem az unokámnak. Azonnal kihúztam a kukából — és abban a pillanatban éreztem, hogy a szövet belsejében valami kemény tárgy van elrejtve.
Teljesen kivettem a tárgyat, és azonnal tudtam, mi az. Egy kis összecsukható kés. Régi, kopott, feszes mechanizmussal.
A penge gondosan összehajtva, mintha valaki vigyázott volna rá. A fém felületén sötét foltok voltak, amelyek az idő múlásával sem tűntek el.
Nem élénkek, nem kiabálóak. Olyanok, mintha valaki nagyon igyekezett mindent tisztára mosni.
Hosszan tartottam a kést a kezemben, mozdulatlanul. Az agyamban felidéződött a rendőrségi jelentés a fiam haláláról: „Leesett a lépcsőről.” „Fejét ütötte.” „Harc nyomai nem láthatók.”
Akkor furcsának találtam, hogy a testén vágások voltak a tenyerein — mintha kapaszkodni próbált volna valamibe.
Azt mondták: „A korlátba akadt bele.” Elhittem. Most minden a helyére került.
A kést vékony babapelenkába csavarták, amelyet ugyanabból a takaróból vágtak ki.
Valaki ügyesen elrejtette, visszavarrta, tudva, hogy soha nem vágnám fel az unokámnak kötött tárgyat. Valaki számított rá, hogy egyszer majd egyszerűen kidobják — együtt a titokkal.
Eszembe jutott az az este. A vita. A szomszédok hallották a kiabálást.
A menyem azt mondta, a fiam részeg volt, megbotlott, lezuhant. De a fiam nem ivott. És a házban a lépcső túl rövid volt ahhoz, hogy így tragédia történjen.
Lassan leültem az ágy szélére. Reszketett a kezem. A kés nem volt közvetlenül gyilkos eszköz.
Inkább fenyegetés volt. Vagy a védekezés próbája.
Most már értettem, miért dobta ki olyan hirtelen a takarót. Nem egy régi tárgytól akart megszabadulni. Az utolsó bizonyítéktól szabadult meg.
Óvatosan visszatettem a kést. Nem a takaróba, hanem egy tasakba. Mert most már tudtam: a fiam nem esett le. Valaki segített neki.
