Nagyszülőként szolgálatkészen állunk unokáink rendelkezésére, és szinte mindent megteszünk helyettük: bekötjük a cipőjüket, megkenjük a kenyerüket, megmossuk helyettük a kezüket, és legfőképpen rájuk hagyunk mindent… És miért baj ez?, kérdezi sok nagyszülő; hiszen nekünk már ’csak szeretni kell az unokákat, nem pedig nevelni. De biztos így van ez? Cikkünkből megtudod.
Nagyszülőként legtöbbünk boldogan lubickol abban a tudatban, hogy nekünk nevelni már nem kell. Hogy elég szeretgetni, kényeztetni az unokákat. És ez valahol így is van – mi már felneveltük a gyerekeinket, most pedig rajtuk a sor. Csakhogy ez a hozzáállás esetenként átcsaphat a másik végletbe is: mindennel elhalmozzuk, kiszolgáljuk a kicsiket és a nagyokat is. Megkenjük, felvágjuk, felhúzzuk, bekötjük, megmossuk, levesszük, kitöröljük, feltöröljük, óvjuk, védjük…
Mi lennél szívesebben: hal vagy fatörzs? – kérdés, amin eddig még sosem gondolkoztál
Mi lennél inkább, hal vagy fatörzs egy folyóban – szoktam feltenni a kérdést egy-egy rendhagyó osztályfőnöki órán a kamaszoknak. A kezdeti megrökönyödés után természetesen mindkét lehetőség mellett voksolnak a diákok:
„Fatörzs, mert annak kényelmesebb / nyugodtabb / annak nem kell erőlködni, stb., stb., stb.”
„Hal, mert az oda megy, ahova akar / nincs egyedül / sok mindent tud csinálni, stb.”
De hát valljuk meg, nekünk felnőtteknek sem könnyű erre a kérdésre válaszolnunk. Vannak helyzetek, amikor célravezető a „fatörzs” állapot – kényelmes, egyszerű, nincs benne küzdelem. Nem kell tervezni, gondolkodni, esetenként újratervezni. Minden felelősség nélkül a Nagy Folyóra hagyatkozhatunk, és ha esetleg megfeneklene a fatörzs, okolhatjuk a víz erősségét, az áramlás irányát, a kiszámíthatatlan partszakaszokat… És hát halnak lenni valóban fárasztó – állandó erőfeszítést, folyamatos mérlegelést, döntést, készenlétet igényel. Résen kell lenni, ha egy horgász csábító csalija kerül elénk; meg kell találnunk a legkellemesebb áramlatot, és bizony időnként menekülnünk kell a nagyobb halak elől is…
Problémád megoldását ne kívülről várd
Amikor az első coaching ülésekre jönnek az érdeklődők, a többség fatörzsként várná, hogy ráállítsam arra kedvező áramlatra, ami elviszi őt a hátán a békés tengerig. Kicsit csodálkozva és megütközve hallgatják (még a coaching technikáról némi tájékozottsággal rendelkezők is), hogy a bölcsek köve nincs nálam, nem fognak egy olyan jól bevált, kipróbált recepttel távozni, aminek ha betartják az utasításait, egy csapásra megoldódnak a problémák. Abban tudok segíteni, hogy a jelentkező saját magából erőt merítve, építkezve dolgozza ki a saját problémamegoldó stratégiáját…
Nem mindegy, hogy aktív vagy passzív résztvevői vagyunk-e egy folyamatnak
Persze könnyebb volna fatörzsként hagyni, hogy egy gyakorlott faúsztató eljuttasson a célig, csak hát akkor azzal a tudattal be kell érnünk, hogy csupán engedelmes végrehajtói vagyunk egy felettünk/rajtunk kívül álló akaratnak. Ha kicsit is próbáljuk a saját utunkat járni, a faúsztató csáklyája máris beterel a sodrásba… Halként persze ki kell találnunk, mikor merre vegyük az irányt, de szükség esetén tudunk árral szemben is haladni, irányt tudunk váltani, ha szükségét érezzük. Az úszásba erőt, energiát kell fektetni, (bár az okosabbak, tapasztaltabbak a sodrást kihasználva tudnak kicsit lazítani is). Aztán ha beértünk a célba, tudhatjuk, hogy aktív részesei és nem csak passzív végrehajtói voltunk a feladatnak…
Vágyunk az okos segítő tanácsára
Valahogy így van ez velünk is: vágyunk az okos segítő tanácsra, vágyjuk, hogy végre valaki mondja meg, mit tegyünk egy-egy nehéz helyzetben. Aztán ha a tanács beválik, jobbik esetben azt gondoljuk, hogy milyen hülyék is voltunk, hogy magunktól nem jöttünk rá az adott megoldásra; ha nem járunk sikerrel, akkor meg ott a „bűnbak”: milyen rossz tanácsot is adott a másik, vagy rosszabb esetben az az érzés, hogy olyan lúzer vagyok, hogy még ezt sem tudtam jól végrehajtani…
A saját életemet nekem magamnak kell irányítanom
Azonban az önértékelésünket egyik változat sem erősíti, személyiségünk fejlődését egyik változat sem segíti. Ha azonban magunk találjuk ki a megoldási módot, akkor ugyan csak magunkat szidhatjuk, ha esetleg mégsem járunk sikerrel, viszont a kellő konzekvenciákat levonva a kudarcból, tanulva továbbléphetünk. Ha sikerrel járunk, jogos elégedettség, büszkeség tölthet el – „megcsináltam!”. Érdekes módon akár pozitív, akár negatív a végkifejlet, a fő üzenet mégis ugyan az: az én életemet én irányítom; tudok tervezni, a terveimen változtatni, a nélkül, hogy úgy kellene éreznem, a körülmények áldozata vagyok, állandóan csak túlélek és csak sodornak az események. Ez pedig iszonyú nagy erőt és szabadságot ad a nehéz helyzetek leküzdésében!
Ezért hagyjuk, hogy kenje meg, vágja fel, húzza fel, kösse be, mossa meg, vegye le, törölje ki, törölje fel, de közben természetesen a nagy folyamok nyugalmával és bölcsességével óvjuk, védjük szemünk fényét, az unokánkat…
Szerző: Gécziné Galla Krisztina Forrás
