Egy tízéves kislány minden nap elment a parkba, és körülbelül 15 percet aludt egy padon. Egyszer már nem bírtam tovább, és elhatároztam, hogy kiderítem, miért csinálja ezt.

Óvatosan odaléptem, amikor már felébredt, és halkan megkérdeztem:

— Elnézést, nem bánod, ha kérdezek valamit? Miért alszol itt minden nap? Nem lehetne otthon?

Ő nyugodtan rám nézett, mint egy felnőtt, majd egy rövid szünet után halkan így válaszolt:

— Nemrég született egy kishúgom. Anyukám nagyon fáradt. Apukám nincs otthon. A kishúgom szinte egyáltalán nem alszik.

Próbálok segíteni. Ha a kishúgom éjszaka sír, felkelek, felveszem a karomba, és ringatom, hogy anyu legalább egy kicsit tudjon pihenni. Reggel iskola, aztán házi feladatok, utána még otthon is segíteni kell.

Nem akarom, hogy anyu lássa, mennyire fáradt vagyok. Itt viszont egy kicsit aludhatok. Senki sem látja.

Nem tudtam, mit mondjak. Fájt a torkom, libabőr futott végig a hátamon.

Ez a kislány — még csak gyerek — olyan terhet hordozott, amit nem minden felnőtt bírna el.

És közben sem panasz, sem önsajnálat — csak gondoskodás az anyja felé.

Azóta forró kakaót és péksüteményt viszek neki. Erről nem beszélünk. Csak együtt ülünk a padon. Aztán továbbmegyünk.

Kiderült, hogy néha a legerősebb emberek a legkisebbek.