Egy síró baba a csomagtartóban, Egy hosszú repülőút után fáradtan nyúltam a fejem feletti csomagtartóhoz, hogy kivegyem a táskámat. A gép nagy része már kiürült; csak néhány utas maradt, akik csöndesen pakolásztak vagy álmosan araszoltak a kijárat felé. Akkor hallottam meg először.
Egy halk, de szívszaggató sírás törte meg a csendet. Egy baba sírása. Az ujjaim megdermedtek a táskám pántján. A zaj lehetetlennek tűnt. Nem volt baba a fedélzeten, ebben biztos voltam. Az egész repülőút alatt egyetlen gyermek sem sírt.
És mégis, a hang ott volt, tisztán és fájdalmasan. Körülnéztem a kabinban, de senki sem reagált. Az utasok ügyet sem vetettek rá, mintha csak én hallottam volna. A sírás pedig egyre sürgetőbbé vált, szinte könyörgött, hogy figyeljek rá. És akkor rájöttem: a hang… fentről jött.
Lassan felemeltem a kezemet a csomagtartóhoz, és félve kinyitottam. Odabent, a kofferem mellett, egy nagy, fekete sporttáska hevert. A sírás onnan jött. Az ujjaim remegtek, ahogy a táskáért nyúltam. „Ez nem lehet igaz,” motyogtam magamnak,
bár a szívem mélyén már tudtam, hogy valami nincs rendben. A táskát óvatosan lehúztam és az ülésemre tettem. A világ körülöttem elnémult, mintha az idő megállt volna. Lassan húztam el a cipzárt. A hang még mindig szólt – éles, szívbemarkoló.
A szívem a torkomban dobogott, miközben a táska tartalma feltárult előttem. Egy baba. Vagyis… nem egészen. Egy élethű babapopsi jelent meg először, aztán apró kezek és lábak. Egy rendkívül részletes, ijesztően valóságos babapótlék,
amely még rugdalózót is viselt. A sírás pedig, ahogy rájöttem, egy kis hangszóróból jött, amit gondosan elrejtettek benne. Döbbenten bámultam a babát, amikor egy hang hátulról kizökkentett: „Ó, hála az égnek, megtalálta!”
Egy férfi rohant felém, mögötte egy zilált külsejű nővel. Az arca egyszerre sugárzott megkönnyebbülést és bosszúságot. „Ez a miénk,” mondta, miközben a babára mutatott. „A tiétek?” kérdeztem hitetlenkedve. „Igen, ez… egy oktatóbaba,” magyarázta.
„Olyan, amit a szülői felelősség gyakorlására használnak.” „Oktatóbaba?” visszhangoztam, még mindig nem térve magamhoz. „Igen,” válaszolta a nő zavartan. „De tegnap… nos, véletlenül otthagytam a reptéren.”
A férfi felhorkantott. „Véletlenül? Négy koktél után a reptér fél világát bejártad, aztán elaludtál a lounge-ban, míg én megpróbáltam megtalálni ezt az átkozott dolgot!” „Miért kell ezt így felfújni?” mordult rá a nő. „Csak egy baba!”
„Csak egy baba?” kiabálta a férfi, majd nagyot sóhajtott. „Ha még egy babát sem tudsz kezelni, hogyan…?” A mondatot nem fejezte be, csak tehetetlenül széttárta a karját. A nő dühösen megfordult, és kiviharzott a kabinból, hátrahagyva egy csendes, kétségbeesett férfit.
„Ez az,” mormolta az orra alatt, a fejét a kezébe temetve. „Ez volt a végső figyelmeztetés.” A babára néztem, amely még mindig sírt. „Komolyan azt hitted, hogy ez majd segít?” A férfi gyengén elmosolyodott. „Azt hittem, hogy talán… de most már látom,
hogy mindketten túl messze vagyunk attól, hogy készen álljunk.” Visszatettem a babát a táskába, és átnyújtottam neki. „Sok szerencsét. Szükséged lesz rá.” Ahogy elhagytam a repülőt, csak egy gondolat járt a fejemben:
néha az élet legfurcsább leckéi a legelképesztőbb csomagolásban érkeznek – akár egy síró babapótlék formájában.
