A rövidlátó történelemtanárnő idegesen lejjebb tolta az orrán a szemüvegét, aztán még egyszer vissza, mintha ettől hirtelen minden élesebbé válna a terem végében. Aznap amúgy is pattanásig feszült volt a hangulat: az osztály fele álmosan bámult maga elé, a másik fele pedig úgy tett, mintha nagyon figyelne, miközben titokban egymásnak firkáltak üzeneteket. A tanárnő hirtelen megmerevedett, majd határozott mozdulattal a hátsó sorok felé bökött.
– Te ott hátul! Mikor volt a honfoglalás?
– Fogalmam sincs. – felelte tömören.
A padsorok között azonnal végigfutott egy halk kuncogás. Néhány diák összenézett, mások izgatottan előrehajoltak, mert úgy érezték, ebből még lesz valami.
– Tessék?! – kapta fel a fejét a tanárnő. – Mit mondtál?
– Jól hallotta, halvány fogalmam sincs.
A tanárnő ajka megremegett, és a szemüvege fölött próbált szigorúan a férfira nézni. Az osztályban közben olyan csend lett, hogy még a radiátor halk zörejét is hallani lehetett.
– Rendben van – mondta fojtott indulattal. – Akkor mondj valami egyszerűbbet. A tatárjárás mikor volt?
– Azt sem tudom.
Erre már többen felnevettek, bár próbálták visszafojtani. Egy fiú még a padra is lehajolt, hogy ne legyen feltűnő, mennyire rázza a nevetés. A tanárnő arca lassan vörösödni kezdett.
– Ez egyszerűen hihetetlen! – csattant fel. – De hiszen ezt a múlt órán részletesen átbeszéltük! Hol voltál akkor?
A hátul álló férfi most először nézett úgy, mint aki kezdi úgy érezni, hogy ez a beszélgetés talán túl messzire ment. Kis szünet után teljes nyugalommal válaszolt:
– A kocsmában voltam, a haverokkal.
Az osztály egyszerre robbant nevetésbe. A tanárnő döbbenten pislogott, majd felháborodva emelte meg a hangját.
– Micsoda?! Mit képzel, hogy ki maga, hogy így beszél velem?
A diákok már alig kaptak levegőt a visszafojtott röhögéstől.
– Laci vagyok, a vízvezeték-szerelő. A radiátort jöttem megjavítani.
