Vajon előfordulhat, hogy egy nő egyszerűen túl sok ahhoz, hogy valaki feleségül vegye? Túl szép, túl okos, túl önálló, túl érdekes? Vagy amikor valaki közel negyvenévesen még mindig egyedül van, akkor azért csak kell lennie valami apró hibának a rendszerben? Nemrég beszélgettem egy ilyen nővel. A végére pedig több kérdésem lett, mint amennyivel elkezdtük.
– Te ezt úgysem fogod érteni – mondta, miközben ledobta a táskáját, és leült mellém a kanapéra. – Téged legalább egyszer már feleségül vettek. Fogalmad sincs, milyen érzés harminckilenc évesen arra gondolni, hogy engem még egyszer sem választott senki igazán.
Nálam kávéztunk. Ezer éve ismerjük egymást, bár az utóbbi években ritkán találkoztunk. Egyetemistaként kétszer is megnyerte a kollégiumi szépségversenyt, és akkoriban úgy gyűltek körülötte a férfiak, mintha valami láthatatlan mágnes lenne benne.
Az idő pedig feltűnően kegyes maradt hozzá.
Most is gyönyörű volt. Hosszú hajában a szőke tincsek keveredtek, mintha egy fodrász külön erre a délutánra komponálta volna őket. Finom smink, drága rúzs, hibátlan fogsor, alig néhány ránc. És megmaradt az a nehezen meghatározható kisugárzása is, amitől az ember önkéntelenül még egyszer odanéz.
Pedig nőként nekem elméletileg kutya kötelességem lenne egy kicsit utálni valakit, aki ennyivel jobban néz ki nálam.
De őt képtelenség.
– Az én férjem meg lelépett – mondtam a kávém fölött. – Az mennyivel jobb?
– Ég és föld. Téged legalább egyszer valaki kiválasztott. Odaállt melléd, elvett, felvállalta, hogy veled akar élni. Ráadásul Magyarországon elvált nőnek lenni társadalmilag legalább három emeletnyivel előkelőbb állapot, mint vénlánynak.
Ezen muszáj volt elnevetnem magam.
– Jó. Legyen. Akkor viszont áruld el: nálad mi a hiba?
Azt hittem, erre már rég van valami kész, szellemes válasza. Ehelyett elhallgatott. A csészéjét forgatta, majd hosszasan nézte a szőnyeget.
– Tudod, hány magyarázatot kaptam már erre? Válogatós vagyok. Túl magasak az elvárásaim. Nem tudok kompromisszumot kötni. Nem vagyok elég simulékony. Túl önálló vagyok. Diplomám van, saját könyvelőcégem, saját lakásom, saját autóm, és állítólag ettől egy férfi úgy érzi, nincs rá szükségem. Más szerint túl sokat beszélek. Túl sok minden érdekel. Túl határozott vagyok. Túl okos vagyok. Ez utóbbi különösen vicces, mert úgy tűnik, egy nőnél ezt még mindig sikerül személyiségzavarként diagnosztizálni.
– És szerinted?
Felnézett rám, és megjelent az arcán az a régi, huncut félmosoly.
– Szerintem egyszerű. Nőben én egy Porsche vagyok.
– Tessék?
– Egy Porsche. Feltűnő, gyors, izgalmas. Mindenki megfordul utána, mindenki szeretné legalább egyszer kipróbálni, és rohadt jól mutat, amikor megérkezel vele valahova. Csakhogy a férfiak végül mégis Toyota-kat vesznek feleségül.
Felnevetett, én pedig próbáltam eldönteni, mennyi ebben a vicc, és mennyi a sértettség.
– Mi bajod van a Toyotával?
– Semmi! Pont ez a lényeg. Megbízható. Kiszámítható. Nem akar állandóan kétszázzal menni. Nem kell azon aggódni, ki nézi meg a parkolóban. Beülsz, elindul, hazavisz, reggel pedig ugyanott találod. Egy életen át el lehet vele közlekedni különösebb idegeskedés nélkül. A Porsche meg gyönyörű, csak foglalkozni kell vele.
– Vagyis szerinted a férfiak végül a kényelmesebb megoldást választják?
Beletúrt a hajába.
– Szerintem igen. Persze előtte azért mindenki szeretne menni néhány kört a Porschéval.
Megint nevetett.
– Ha elmesélném, hány férfi volt szerelmes belém, azt a kis jegyzetfüzetedet is elejtenéd. Bár látom, eddig sem sok mindent írtál bele.
Lenéztem a füzetemre. Igaza volt.
– Tényleg sokan szerettek – folytatta. – És voltak, akiket én is nagyon szerettem. Nem ilyen langyos kapcsolatok voltak. Nagy szerelmek. Hajnalig beszélgettünk, utaztunk, nevettünk, terveztünk. Volt pasi, aki verseket olvasott nekem az ágyban. Másikkal körbetekertük a Balatont. Volt, akivel hónapokon át szinte minden héten színházba mentünk. Egy másikkal bejártuk Észak-Olaszországot, hajóztunk a Comói-tavon, aztán felmásztunk a milánói dóm tetejére.
Belekortyolt a kávéjába.
– És mielőtt azt gondolnád, hogy valami eltartandó luxusnő vagyok: mindig fizettem a saját részemet. Főztem is. Reggelit csináltam. Bevásároltam. Tudok mosógépet indítani, és még a vécépapírt is képes vagyok kicserélni. Papíron egész jó parti vagyok.
– Akkor mi történt?
– Mindig ugyanaz. Egy darabig minden fantasztikus volt. Aztán valamikor elkezdtek elfáradni. Ritkábban telefonáltak. Egyre több lett a munka, a haver, a fáradtság, a „ma inkább maradjunk otthon”. Mintha egyszer csak sok lett volna az egészből. Végül vagy ők léptek le, vagy amikor már láttam, hogy készülnek rá, megelőztem őket.
– De miért?
Megvonta a vállát.
– Talán megfeküdtem a gyomrukat. Mint amikor imádod a dobostortát, aztán egyszer megeszel belőle hat szeletet. Attól még finom, csak egy darabig ránézni sem bírsz.
Nevettem, ő viszont most már teljesen komoly volt.
– Egy idő után ezek a nagy romantikus férfiak már nem akartak hajnalig beszélgetni. Nem akartak spontán elutazni valahova. Nem kellettek a nagy érzelmek, a nagy viták, a nagy kibékülések, a nagy tervek. Nyugalmat akartak. Valami kényelmeset. Egy kitaposott otthoni papucsot.
– Ez azért elég gonosz.
– Tudom. De ha látnád azokat a nőket, akiket utánam egy-két kapcsolattal végül feleségül vettek, talán értenéd, miért mondom.
Egy ideig egyikünk sem beszélt. Csak a régi falióra kattogott a nappaliban.
– Soha senki nem akart feleségül venni?
Megint megjelent az a különös félmosoly.
– Dehogynem. Csak többnyire utólag.
– Utólag?
– Persze. Amikor már ott ültek a feleségük mellett, egy-két gyerekkel, lakáshitellel és közös családi naptárral. Na, akkor hirtelen elkezdtem hiányozni.
A telefonját felemelte az asztalról.
– Fogalmad sincs, hány ilyen üzenetet kaptam. „Te voltál életem szerelme.” „Téged kellett volna elvennem.” „Hülye voltam, hogy elengedtelek.” Az egyik még tíz év után is rendszeresen rám ír. És természetesen szinte mindegyik újrakezdené velem.
– Miközben házas?
– Természetesen. Úgy látszik, bizonyos férfiak azt gondolják, hogy ha egy nő egyszer a barátnőjük volt, akkor örökös visszavásárlási jog jár hozzá.
Ezen már én is nevettem.
– Vagyis te vagy az a nő, akiről évekkel később jönnek rá, hogy nem kellett volna elengedni.
– Nagyjából. Csak ezzel én nem vagyok beljebb. Tudod, mi benne a legszebb? Többen később azt mondták, hogy velem valójában könnyebb volt együtt élni, mint azzal, akit végül elvettek. Az egyik konkrétan azt mondta: „Azt hittem, te nehéz eset vagy, aztán rájöttem, hogy fogalmam sem volt, mi az a nehéz eset.”
Nevetett, aztán hirtelen elkomorult.
– Én csak azt nem értem, hogy miért nem lehet valakinek akkor hiányoznom, amikor még ott vagyok. Miért kell előbb elveszíteni? Miért kell tőlem megijedni harmincévesen, aztán negyvenöt évesen a feleség mellől szerelmet vallani? Nem lehetne egyszer valaki, aki itt és most gondolja azt, hogy kellek?
Kisimítottam egy hajtincset az arcából.
– Lehet, hogy neked is egy Porsche kell.
– Egy férfi-Porsche?
– Pontosan.
– Na, akkor remek. Már csak meg kell találnom Magyarországon azt az egyet, amelyik nincs lízingelve.
Ezen percekig nevettünk.
Aztán indulnia kellett.
Az ajtóban már egészen más embernek tűnt. A táskájában matatott a telefonjáért, aztán hirtelen rám nézett.
– Holnap kihúzzák az egyik fogamat.
– És?
– Van a gyökerénél valami ciszta. Tudom, hogy érzéstelenítenek, tudom, hogy rutin, tudom, hogy nem fogok meghalni… de rettenetesen félek.
Eltűnt az önbizalma. A nagy cégtulajdonos, a férfiakat zavarba hozó szépség, a Porsche egyszer csak ott állt előttem kócosan, összeszorított szájjal, és úgy nézett rám, mint egy rémült kislány.
– Felhívjalak utána?
– Fel. Légyszi.
Megölelt, aztán elindult a lift felé.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, még sokáig álltam az előszobában.
Arra gondoltam, hogy talán nem az volt a baj, hogy túl szép. Nem az, hogy túl okos, túl sikeres vagy túl önálló. Talán még csak nem is az, hogy valóban mindig rossz férfiakat választott.
Hanem az, hogy azok a férfiak, akik szerették, mindig a Porschét látták.
A hibátlan nőt. Aki mindent megold. Aki nem szorul senkire. Aki erős, vicces, sikeres, gyönyörű, és ha valaki távozni akar, előbb mutat neki ajtót, mint hogy könyörögni kezdjen.
Azt a nőt viszont talán ritkán engedte nekik látni, aki néhány perccel korábban ott állt előttem, és egy foghúzástól félve csak annyit kért:
„Felhívsz utána?”
Lehet, hogy végül nem is egy férfi-Porsche hiányzik neki.
Hanem valaki, akinek néha meg meri mutatni, hogy a csillogó karosszéria alatt ő is ugyanolyan ember, mint bárki más.
Sebezhető. Fél. Szüksége van valakire.
Talán egész idő alatt éppen ezt az egyetlen dolgot rejtegette a legjobban:
az esendőségét.
