Miért nem érünk ma egy zsák lókakit se? Miért sulykolják belénk ezt mindig, mindenhol? Miért kényszerülünk folyamatos versenybe, és döglünk meg ötvenévesen infarktusban, ahelyett, hogy nyugodtan élünk? Egy csomó kérdés.
Olvastam egy baromi jó cikket a player oldalán, Nagy Gergő jegyezte. Van ez a klasszikus demagógia, hogy régen mindig, minden jobb volt. És tényleg. Aki most elkezd fideszezni meg komcsizni, azonnal kitiltom. Szóval. A cikk tételesen felsorolja tíz pontban, hogy miért volt jobb a 90-es évek például, mint ma. Zseniális. És tényleg…
Tudtunk örülni mindennek. Nem érezted azt, ha mondjuk vettél valamit nagy nehezen, hogy kevés vagy, mert a másiknak jobb van. Vagy nem érezted azt, hogy a folyamatos versenyfutásba beledöglesz, miközben teljesítmény nélküli emberek ma a pofádba röhöghetnek? Becsültük a tehetséget, ma elég, ha egy befőttesüvegbe fingik valaki, és milliókat keres vele…Milyen világot élünk?
Tiszteltük a tanárokat, az orvosokat, a tehetséget, a tudást. Ma mindenki online virológus professzor IS, és mindenki véleményt alkot(hat) mindenben. Ez csak egy pèlda, most el ne kezdjen jönni oltott-oltatlan, kérem. Ez egy példa.Nem a vélemény a gond szerintem, hanem az, hogy mindenben. A szint a szinttel vitázzon, ma ez már hol van így? Nem irigylem a mai fiatalokat. Ha most indulnék neki az Életnek, azt hiszem, semmi esélyem nem lenne. Hogyan lehet ma normális, hétköznapi emberi kapcsolatokat kialakítani? Sehogy. Valami nagyon elbszódott az elmúlt évtizedekben. Nem a fontos dolgok lettek fontosak, hanem a sok, felszínes nulla, semmi.
Ki, hogyan csücsörít a fotókon, milyen filtert használ, miközben javarészt minden kamu egy eszement, felesleges versenyben. Mindent megveszünk, mindent megteszünk azért, hogy még szarabbul érezzük magunkat. Mert minden csak átmeneti, és ahogy öregszünk, rájövünk, hogy igazából ebből a sok mindenből, semmire nincs szükségünk. Csak két jó szóra, ölelésre, szeretetre. És ezeket, ebben a világban, bizony nem kapjuk meg. Sokan vagyunk, mégis egyedül. Ölelés.
