Egy fülledt nyári estén Szabó hazafelé tekert a biciklijén a városból a tanyára. A nap már egészen alacsonyan járt. Szabó ráérősen hajtotta a pedált, nem sietett sehová.
Ahogy kiért a házak közül, és a városszél után kezdődtek a földek, messziről észrevett valakit maga előtt ugyanazon az úton. Először csak egy alakot látott a lebukó nap fényében, aztán ahogy közelebb ért, felismerte: a szomszéd tanyáról Molnárné volt az. Komótosan haladt ő is, a bicikli csomagtartóján egy fonott kosár himbálódzott, benne két frissen sült vekni. A nő fején kendő volt, azt a langyos esti szél időnként meglibbentette, mintha csak játszana vele.
Szabó még kicsit gyorsított is, hogy utolérje, aztán amikor hallótávolságba ért, előzékenyen megköszörülte a torkát, és odaszólt:
– Jó estét, Molnárné! Haza felé tart?
Molnárné úgy összerezzent a hirtelen megszólításra, mintha álmából verték volna fel. Egy pillanatra kapkodni kezdett a levegő után, a keze megremegett a kormányon, és ahogy ösztönösen félrerántotta egy kicsit a biciklit, az első kerék belefutott a laza homokba. Onnantól már nem sokat lehetett tenni: a bicikli megcsúszott, billegett egyet-kettőt, aztán az egész jármű, vele együtt Molnárnéval, szépen kifordult az út szélére, és egyenesen a sekély árokba dőlt.
Szabó ijedtében rögtön behúzta a féket, lepattant a bringáról, és odasietett segíteni. Mire odaért, a látványra ő maga is megtorpant egy fél pillanatra. Molnárné fejjel lefelé feküdt az árokban, a lába az ég felé meredt, a szoknyája felcsúszott, és így bizony rögtön látszott, hogy bugyi nincs rajta. A kenyérkosár közben kiborult, az egyik vekni félig az árokparton, a másik a porban hevert, körülöttük morzsák szóródtak szét.
Molnárné nagy nehezen feltápászkodott, közben egyszerre próbálta eligazítani a kendőjét, lerángatni a szoknyáját, meg összeszedni a méltóságát is, ami legalább annyira szétszóródott, mint a kenyérmorzsa. Az arca fülig vörösödött, és olyan zavartan nézett Szabóra, mintha legszívesebben nyomban elsüllyedt volna az árok legaljára.
– Ej, de nagy pechem van, Szabó koma… – kezdte szégyenlősen, miközben leporolta a szoknyáját. – Hát ezt magam sem értem, hogy történhetett.
Szabó nem szólt rögtön. Végignézett a jeleneten: a félrebillent biciklin, a poros vekniken, a kendőn, ami már félig lecsúszott Molnárné fejéről, aztán magán Molnárnén, aki szemmel láthatóan próbált úgy tenni, mintha ez az egész csak valami kisebb botlás lett volna. Látszott Szabón, hogy keresi a szavakat.
Végül Szabó lassan elmosolyodott, megcsóválta a fejét, mintha csak most állt volna össze benne a dolog, aztán megszólalt:
– Háát… nálunk errefelé ezt másképp nevezik.
