Tudtad, hogy volt olyan szegénység is, amikor az öregek önként bujdostak el…?

Régen az embereknek teljesen más viszonyuk volt a halállal. Az élet részének tartották, elfogadták.  És ha érezték, hogy nincs más megoldás, akkor siettették.

Sánta Ferenc ír egy – az erdélyi Torján hosszú ideig élő szokásról Sokan voltunk c. novellájában. Sajnos ez nem kitaláció, hanem megtörtént esetek vannak mögötte, valójában a szokás legalább 100 évig élt, vagy inkább tovább.  (Amúgy máshol is voltak hasonlatos szokások, csak ott családi, vagy a gazda segítségével történt meg)

Ha a család sora tartósan rosszul ment, akkor – bár senki nem kérte tőle szóban, senki sem küldte szó szerint a halálba – a család időse önkéntesen elvonult a Büdös barlangba, vagy csak simán elbujdosott valahova a rengetegbe. Jelezték neki félszavakkal, hogy baj van, és megoldás kell.

Torja közelében, a hegyen ott a Büdös barlang, melyhez az oda vezető út régen sírkövekkel, sírfákkal volt körülvéve.

Nagy éhínségek idején döntött  a család legidősebb tagja, hogy a legifjabb generáció megmaradása érdekében ez az egyetlen megoldás, a család többi tagja pedig hallgatólagosan beleegyezett. Ez persze lelketlenségnek hat, de választaniuk kellett.

Vagy esetleg a gyermekek életét kockáztatják, vagy egy idős ember, aki már leélte életét egy evés, egy kis itóka, beszélgetés -afféle halotti tor – után, tele hassal felmegy a hegyre, a barlangba, és egyszerűen elalszik…

Általában az idős ember döntése az egész, előveszi szép, ünnepi ruháit, ez a jel.
Ilyenkor a család egyfajta halotti tort rendezetett –  vagy pénzért, vagy hitelbe húst, és más finomságokat szereztek be.
Legalább egy szárnyast, és egy kis pálinkát. Sokszor meghívták erre a közvetlen rokonokat is, hogy az öreg elbúcsúzhasson, és meg tudják tárgyalni a legfontosabbakat.

Aztán másnap hajnalban felöltözött, és még sötétben, hogy mások ne lássák –  felment a hegyre. Általában utólag sem beszéltek az esetről, senki sem- így aztán hallgatólagosan elfogadott dolog volt ez.

Nem csak az idősek, azok is oda mentek, akik megoldhatatlan problémát véltek életükben, és úgy gondolták, lezárják.
A hetvenes években még kedvelt öngyilkos zarándokhely volt a Büdös barlang és a többi hasonló, a hegyben lévő kisebb hely.

Ahhoz, hogy ott meghaljon valaki, komoly lelkierő kellett, és komoly elszántság. Hisz a barlangba be lehet menni minden bántódás nélkül, ahhoz, hogy  megtörténjen a visszafordíthatatlan, ahhoz lényegében a barlang padozatára kell ülni. Előtte a ruhákat a barlang szájánál levették, és szépen lerakták.

Ezért aztán a hozzátartozók másnap érte mentek, majd a barlangból egyfajta kampókkal a másvilágra távozott porhüvelyét is kihúzták, majd eltemették.

Az 1900-as évek elejéig még a barlangok környékén voltak a sírok, később pedig már hazavitték a holtakat.

Volt ettől kegyetlenebb szokás is. Régen egy hatvan éves már idősnek számított. És ha nagy éhség volt, akkor inkább a fiatalokat választották.
Erre volt a nagy bot. Ez a bot a bírónál volt. Ezzel segítették a túlvilágra az időseket.

De olyan is volt, hogy az idős ember megérezte, hogy a fiatalok már nem bírják az ellátásával járó terheket, ezért inkább elbujdosott.
A székelyeknél viszonylag gyakran előfordult ez. Volt olyan is, hogy egy halálos beteg kántor bujdosott el úgy, hogy soha se akadtak a nyomára, pedig mindenütt keresték. Családját akarta megkímélni a temetési költségektől.

Hát, megtette.

Forrás: Bosnyák Sándor: A halál országa, az öregek önkéntes halála, Sánta Ferenc – Sokan voltunk
Fotó: Indafotó Forrás