Tudtad: ha egy lány 20 évesen nem ment férjhez – vénlánynak számított?

Persze ez nem biztos, hogy jó volt, de az akkori időszak ezt hozta.

Általában ha valaki korán házasodik, annak egyik oka az, hogy a családi fészekből kirepülni akar, vagyis valami jobbat keres.  Ez manapság is a helyzet.  Meg persze ott a fellángolás, ami sokszor pillanat alatt elmúlik.

Régen ha egy lány 20-22 éves korára nem ment férjhez, akkor már vénlánynak számított, valamelyest kiközösítették, és ki is beszélték.
De az agglegényről is meg volt ám a vélemény…

“Nyilván nem kellett senkinek”

Így aztán igyekeztek minél gyorsabban párt találni maguknak.  Ha nem ment magától, akkor házasságközvetítővel. Mármint a házról-házra járó, mindent tudó asszonnyal…

De ehhez elég érettek is voltak agyban. Mind értelmileg, mind érzelmileg.

A háború után még 20-30 évvel arányában kevesen voltak azok, akik főiskolát, egyetemet végeztek. Sőt, a hetvenes évekig nem volt ritkaság, hogy egyszerűen megálltak az általános iskola 8. osztályánál, és utána már dolgoztak.

Még az érettségizett is viszonylag ritkának számított akkoriban, nem véletlen, hogy ha elvégezted a gimit, akkor számíthattál rá, hogy nem kell majd egy munkapad mellett gürcölnöd, hanem irodai munkás leszel, az akkor nagy dolog volt. Nem “kétkezi fizikai”…

De a lényeg, hogy 17-18 évesen már önálló pénzkeresők voltak.  A lányok tudtak főzni, mosni, takarítani, pénzt beosztani, és nem úgy nevelődtek, hogy körülöttük forog a világ, mindenben csak ők lehetnek a nyertesek.

A fiúk is ekkor már saját fizetésükből éltek, megtanulták, hogy ha otthon is laktak a fizetés nagy részét le kell adni, mert ott élnek, esznek. A maradékot osztották arra amire akarták. Előbb-utóbb rájöttek, hogy ha nem osztják be, akkor gyorsan elrepül, és se ruha, se szórakozás.

Persze voltak mindig olyanok, akik gyerekfejjel gondolkodtak, és még házasemberként is csak saját maguk jólétével foglalkoztak. Mint ahogy manapság is.

A mai fiatalok a korai családalapításra, de sokszor még a szülőktől külön élésre is alkalmatlanok. Mert bár testben fejlettek, érettek, de a felfogásuk, az életszemléletük még gyerekes. Még csak saját magukban gondolkodnak, hogy nekik minél jobb legyen…

És ebben a gondolkodásmódban a mai szülők partnerek is, hisz ők nevelték olyanná a csemetét, amilyen…

De az a fajta dédelgetés ami most folyik – 40-50 évvel ezelőtt még nem volt divat.

Egy példa:  harminc körüli férfi képtelen háztartási munkát végezni olyan fokon, hogy a mosógépbe bedobja a ruhát, vagy legalább fizetni érte, hogy valaki megtegye helyette.Nem takarít, nem csinál semmit, mert hogy sokat dolgozik…  Hogy a 200 kilométerre lakó anyjának kelljen járnia heti egy-két alkalommal mosni-főzni-takarítani, és még ő ad a srácnak pénzt, nyugdíja felét, hogy tudjon a gyermeke takarékoskodni házra, mert hogy fontos az…  Igaz, hogy a csemete fizetése duplája mint a beteg anyja nyugdíjának, de ez lényegtelen. Segíteni kell neki…

És a gyermeket nem érdekli, miből él az anyja, hogy veszi meg a gyógyszereit – csak a későbbi lakás lebeg lelki szemei előtt, mert az a lényeg…

Hát felnőtt ember az ilyen? Vagy az anyja engedi, hogy felnőtt legyen….?

Mert ez is lényeg, hogy a szülő ne kösse magához ilyen-olyan indokkal a gyereket – hisz az lenne fontos, hogy majd ha ő nem lesz – a saját lábán álljon meg.

Általános iskolai osztályomban minden gyereknek huszon-harmincéves volt az anyja, az apja se sokkal idősebb.

Ez azt jelenti, hogy megszülettek a háború környékén, és a hatvanas évekre már gyerekük lett.  Viszont érdekes módon – bár fiatalon házasodtak – nem váltak el. Egyszerűen nem volt válás az osztálytársaimnál.

Ennek persze nem az volt oka, hogy minden házasságban dúlt a nagy szerelem még a házasságkötés után is tízegynéhány évvel .

Persze nem hallották a médiából unos-untalan, hogy “elmúlt a szerelem, úgy döntöttünk: válnunk kell”.

Tudták, a házasság és a szerelem az nem ugyanaz. A házasság egy  véd- és dacszövetség a tisztelet, szeretet jegyében – gazdasági alapon.

A hatvanas-hetvenes években a válás még ritkaság számba ment. Sőt, az idősebb korosztály még a kilencvenes évek végén is titkolta ha családjában elvált a gyerek. Hallgattak róla, úgy gondolták az szégyen.

Egyrészt jó dolog is volt, hogy kevesebb volt a válás – nem hagyták ott a másikat az első vitánál, próbálták a problémákat megoldani.

De ugyanakkor voltak olyan házasságok, aminek a gyerekek látták a kárát, mert nap mint nap csak vitát, veszekedést, verekedést láttak. És ennek a feszültségnek  általában következménye  lett –  a gyerekek is kaptak rendesen. Hisz még szokás volt a pálcázás, vagy a nadrágszíj használata.

Akkor még valóban úgy gondolták, hogy az asszony köténye mindent eltakar, vagyis a probléma magánügy, családon belül majd elrendeződik, kifele hallgatnak róla. Játszották a “minden tökéletes”-t.

A nyolcvanas évektől aztán már könnyebben otthagyták a másikat ha komoly gondjuk volt vele, sokszor nem kellett nagy probléma sem, csak éretlen fej és önimádat…

Ilyenkor jött az egyik magyarázat, hogy persze, mert hogy az anyós elmarta tőlem… Holott elmarni csak azt lehet, aki már nem igazán szeret. Mint ahogy megcsalni is csak akkor fognak, ha már elmúlt a szerelem – sőt – feléd nincs semmilyen érzelem.

Fotó: Fortepan.hu/Krasznai Gyula,