Tudod, miért jártak régen az emberek a piacra?

Azt mondod vásárolni.

Hát persze, az alap az ez volt.

De a lényeg, a sava-borsa az az alku volt.

És hogy alkudjon a vevő nem csak annak volt fontos, aki vásárolni akart, hanem sokszor az árus is kikövetelte.

Ez volt a szórakozás, az érdekesség, ami feldobta kicsit a hangulatot, megtörte a hosszas álldogálás, mászkálás egyhangúságát.

Eleinte még vasárnapi program volt a piaci vásárlás, hisz szabad szombatra gondolni se mertünk, nem is hallottunk róla, hogy olyan is van.

Utáltam a piaci vásárlós reggeleket, több okból is. Először is, mert nagyon korán kellett kelni.

Anyám mindig az első vásárló akart lenne, hisz akkoriban az első vásárlónak jogai voltak.

Vele nem igazán alkudoztak az árusok, könnyebben odaadták szinte bármennyiért a portékájukat, másképp elvitte volna a szerencséjüket.  Anyám ezt a hiedelmet ismerte, ezért aztán rendesen ki is használta.

Először végigjártuk a zöldségpiacot, megvettünk mindent a hétre, ami csak kellett. Tojást, zöldséget, ha nyár volt, akkor gyümölcsöt, télen egy kis almát, más nem igen volt.

Árultak tejet, tejterméket is, tejfölt, sajtot, túrót,én ácsingózva nézegettem, de egyszer sem ereszkedtünk odáig le, hogy ezeket vásároljuk 🙂 – hígítják a tejet, lisztezik a tejfölt, a túrót ecettel csinálják, a sajt meg éretlen, és nem elég sós…

Ezek a vételek sem mentek zökkenőmentesen, mert ha nem adta az árus az elképzelt áron a portékáját, akkor anyám vagy otthagyta, vagy elkezdte becsmérelni.

Ez vásárlási szokás volt akkoriban.

Ha nem találta meg árus, és vásárló az összhangot, akkor a vevő elkezdett kekeckedni.

Fonnyadtas már ez a krumpli, még csirás is. Úgy látom, hogy fás a karalábé egy kicsit, ki kell belőle sokat vágni…Elég kicsik ezek káposzták, nem lehet bele egy normális káposztát tölteni…

Ha még így sem akart összejönni a biznisz, akkor anyám egyszerűen sarkon fordult, és otthagyta az árust.

Az vagy utánaszólt ilyenkor, hogy “Jöjjön, Jóasszony, mégiscsak maga az első vevőm, nem hagyom elmenni a szerencsémet”, vagy ha nem volt babonás, akkor mi tettünk meg egy-két kört a piacon, aztán visszamentünk rákérdezni, hogy nem adja – e mégis olcsóbban a kiszemelt zöldséget.

Ilyenkor általában nem, mert addigra már voltak mások is a piacon, beindult az üzlet.

De ettől függetlenül ez hozzátartozott a menetrendhez.

Mikor megvettük végre az életteleneket, átmentünk a virágpiacra.

Nem azért, mert virágot szándékoztunk venni, ott árulták a csirkéket is.

Pontosabban ilyen-olyan baromfit, de minket csak a csirke érdekelt.

Liba, kacsa, pulyka nagy volt akkoriban 2-3 embernek, és nem is engedtek úgy az árából.

Egy csirke az más volt, sok kapirgált a házak körül, ha abból egy pár olcsóbban ment el, akkor sem volt nagy gond, a többivel behozták az árát.

Vagy ládából, de inkább kosárból árultak.

Ott ült benne a csirkepár összekötözött lábakkal, békésen várva sorsát.

Anyám odaért, és megkérdezte az árát.

Az árus mondott valamit.

Nem emlékszem pontosan az árakra, de a nagyságrend az viszont biztos.

Tudni kell, hogy csak akkor állt meg egy portékánál, ha valóban fájt rá a foga.

De ha így volt, akkor a végsőkig harcolt érte.

Szép piros kis taréjkája, élénk tekintete, fényes tolla, és sárga lába volt a csibének, anyám biztos hogy bevetett mindent.

Első taktikája az volt, hogy a sütni való csirke volt, akkor paprikásnak valónak nevezte, ha paprikásnak való volt, akkor rántani valónak.

Egyszóval próbálta beleszuggerálni az árusba, hogy rosszabb a portékája, mint ahogy mondja.

Az árus mondott egy árat.

Nyilván jóval magasabbat, mint amennyit mindenképp meg akart kapni érte.

Kapásból le lett morogva.

Nem gond, jött a következő támadás.

Megfogta, tapogatta a csibe mellét – Soványka ez a csibe – mondta…

– Hogy lenne már soványka, mikor egész nap kapirgál, kukoricán, búzán él?! – vágta rá az eladó, de legtöbbször minden harag nélkül, tudta, hogy ez hozzátartozik az egészhez.

– Kapirgál?! – Vágta rá anyám – Akkor miért ilyen nagyok a körmei? Meg amúgy is…Nem elég sárga a lába. Olyan kis világos. Nem látott ez aranyos kertet, udvart, bent nőtt ez az ólban…

Persze nem volt igaz, mert még gyerekként is láttam, hogy nagyon szép a csirke, és anyámon is, hogy fáj rá rendesen a foga.

Az árú degradálását az eladók nem szerették, két lehetőség volt.

Vagy morcosan azt mondta, hogy akkor nézzen magának másikat, máshol, menjen arrább, majd meglátja milyet kap, vagy inkább ráhagyta, félve, hogy valami hozzá nem értő meghallja hogy miket mond, és oda lesz a további üzlet.

Ez esetben megkaptuk akár féláron is.

Ha nem, akkor sem volt gond, mert elsétálgattunk még egy darabig a piacon, egy-két kör után ismét visszatértünk – közben persze tudomást sem véve az árusról elmentünk néhányszor előtte….

És mikor visszatértünk, szinte biztos volt a siker.

Nagyon nem szerettem ezeket az alkukat, pedig így, utólag – lényegesen érdekesebb volt a vásárlás, és más volt a hangulat vele, családiasabb, mint a mostani táblázott áraknál.

Ami nem is lenne baj, de fix árak vannak, akárcsak a boltban.

Már a piac is inkább bolt, mint piac.

Változnak az árak, változnak a szokások, sok dolog feledésbe megy.

Talán olyan szokások is, amiknek nem kellene.

Bár az is benne van, hogy manapság már a legritkább eset, hogy saját portékáját bocsátja áruba a piacoló.

Ő is veszi a nagybanin, és úgy adja el. Minden a pénzre megy…