Öt éven keresztül többet voltam a feleségem, Klára ágya mellett, mint a saját otthonomban – így kezdődik Gábor története. Türelmesen etettem, kötöztem a sebeit, töröltem róla a verítéket. Sokan bolondnak tartottak, de én meg voltam győződve: a házasság szent kötelék.
Lakásunk egy békés budai utcában állt. Én, 45-ös koromban tanárként dolgoztam, ahogy Klára is. Életünk szerény volt, nem dúskáltunk pénzben, de boldogok voltunk.
Egy téli délután azonban mindent megváltoztatott. Klára balesetet szenvedett a síelésből hazafelé jövet – gerincsérülése lett, mely következtében az alsóteste lebénult. Én akkor tanítottam, amikor hívtak – azonnal rohantam. Amikor megláttam őt ágyban, mozdulatlanul, a fájdalom és a kilátástalanság között, szívem összeszorult.
Ettől kezdve szabadságra mentem, hogy gondját viseljem: etettem, fürdettem, itthon végeztem vele fizikoterápiás gyakorlatokat. Kis lakásunk hamarosan élettel telt meg injekciókkal, kötszerekkel és orvosi segédeszközökkel. Voltak, akik azt mondták, adjuk be gondozóotthonba – de én határozottan nemet mondtam: „Ő a feleségem, én gondoskodom róla, más nem fogja.”
-
Minden hajnalban korán keltem, hogy elkészítsem neki gyógyszereit és reggelijét.
-
Napközben kisebb javításokat vállaltam, hogy meglegyen a szükséges pénz.
-
Esténként mellette ültem, meséltem, óvatosan masszíroztam a végtagjait, hátha újra felerősödik valamelyik izom.
Az első alkalommal, amikor az ujjai enyhén megremegtek, könnyekkel szembenéztem – ez volt az a pillanat, amikor azt hittem, lesz remény.
Klára alig beszélt, gyakran csak bólintott, néha halk sóhajokat adott – a csend olykor több beszédnél többet mondott. Engem a hallgatása nem kihasználásként, hanem hálaként érdekelt – soha nem kételkedtem benne, csak szomorúan szerettem.
Az elején sokan látogattak – rokonság, barátok –, segítettek, hoztak ennivalót, gyógyszert. De az idő múlásával ritkultak ezek a látogatások. Én nem hibáztattam senkit – tudtam, hogy ez az út nehéz és magányos, sokak számára megterhelő.
Életem csendesen telt, fájdalommal, rutinná vált gondoskodás – egészen odáig, hogy…
Egy délután javításra tartottam, amikor rájöttem, hogy otthon hagytam a pénztárcámat a fontos iratokkal. Visszakanyarodtam egy pillanatra, beléptem a lakásba – és megálltam. Klára ágya mellett nem csak ő feküdt. Egy férfi ült mellette – a heti egyszer bejáró fizioterapeuta volt – fehér ingben, világos nadrágban. Az arcát ismertem, mégis a látvány sokkolt.
Klára egyensúlyozva, önállóan ült, kezét összefonva a terapeutáéval – mintha valami törékeny, titkos kötelék lenne közöttük. Nem kiabáltam, csak néztem őket. Aztán megszólaltam:
„Mióta… mióta tudsz így élni?”
Klára lehajtotta a fejét, csendben felelte: „Majdnem hét hónapja.”
„Hét… hónapja?” – rebegtem döbbenetesen.
„Féltem… féltem, hogy rájössz. Féltem a tekintetedtől, az elvárásaidtól, önmagamtól. Ezek az öt év olyanok voltak, mint egy kísértetként eltöltött élet. Amikor a testem elkezdett reagálni, nem tudtam, ki vagyok már. Tudom, mindent megtettél értem… de én már nem tudtam ugyanúgy szeretni téged.”
Hallgattam. Nemcsak az árulás fájt – hanem az is, hogy az öt évnyi szeretet, áldozat és hit szép lassan elhalt lelkileg. Mindig hittem, hogy a szerelem meggyógyíthat minden sebet, de elfeledkeztem arról, hogy vannak olyan sérülések, amik testiek ugyan, de a lélekben vannak.
Aznap este hazamentem, a nélkül, hogy bármit is mondtam volna. Másnap átköltöztem vidékre, egy rokonom házába. Elindítottam a válási procedúrát – a ház Klárára maradt.
Újra tanítani kezdtem egy kis falusi iskolában. Az életem lassabb, szelídebb lett – fájdalmas is, de könnyebbé vált.
Egyszer megkérdezték: „Megbántad, hogy ennyit áldoztál?” Én szomorúan mosolyogtam: „Nem. Ha igazán szeretsz, nem számolod az árat. De most tanulom meg, hogy először önmagamat szeressem, mielőtt másét adnám.”
Fontos – ez a történet nem arról szól, hogy ki a jó vagy a rossz. Nem Gábor a rossz, mert túl sokat szeretett. Klára sem rossz, mert vissza akarta kapni az életét. Az igazi tragédia az, hogy mindketten abban hittek: a szeretet elég volt ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha minden rendben lenne.
Ez a történet arra emlékeztet, hogy a szeretet olykor nem elég, ha a lélek sebei mélyebbek annál, mint amit a test sérülése mutat. Rávilágít arra, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt, az őszinteséget és az elfogadást.
