Magányos öregember meghívta a családját, hogy ünnepeljék a 93. születésnapját, de csak egy idegen érkezett el
Feri bácsi, most 93 éves, mindennél jobban vágyott arra, hogy újra hallja gyerekei nevetését a házában. Az asztalt megterítette, a pulykát megsütötte, és a gyertyákat meggyújtotta, miközben türelmesen várt. Az órák azonban kínzó csendben teltek el, mígnem egy kopogás hangja törte meg a magányt. De nem az volt, akire várt.
A juharfák szegélyezte utca végén álló kis ház rég látott szebb napokat, akárcsak egyetlen lakója. Feri bácsi ott ült a kopott karosszékében, amelynek bőre évtizedek alatt megrepedezett, miközben ölében a cirmos macskája, Mici dorombolt. Az öregember ujjai már nem voltak olyan biztosak, mint egykor, de még mindig megtalálták az utat a macska narancssárga bundáján, vigaszt keresve a megszokott csendben.
A délutáni fény a poros ablakokon szűrődött be, hosszú árnyékokat vetve a falakon sorakozó régi fényképekre, amelyek egy boldogabb időszak töredékeit őrizték.
„Tudod, milyen nap van ma, Mici?” – szólalt meg rekedten Feri bácsi, miközben egy poros fotóalbum után nyúlt, kezei az izgatottságtól is remegtek. „Ma van a kis Tomika születésnapja. Már… hadd számoljak csak… 42 éves lenne.”
Ahogy az album lapjait lassan forgatta, a régi emlékek szinte élő képekként elevenedtek meg előtte. „Nézd csak, itt van, foghíjasan mosolyog. Mariann sütötte neki azt a szuperhős tortát, amire annyira vágyott. Emlékszem, hogy ragyogtak a szemei!” – mondta, miközben elcsuklott a hangja.
„Úgy megölelte Mariann-t azon a napon, hogy az egész ruhája krémes lett. Őt persze nem zavarta. Semmi sem számított, ha a gyerekek boldogok voltak.”
Az album mellett öt poros fénykép sorakozott a kandallópárkányon. Az idő megállította a gyermekeit ábrázoló mosolyokat: Bandi, a kis foghíjas kalandor, térde mindig lehorzsolva. Kicsi Julika a kedvenc babáját szorongatta, amit „Bellának” nevezett.
Ott volt Miklós is, aki büszkén tartotta első trófeáját, és az apja szemeiben büszkeség csillogott a kamera mögött. Sarolta a diplomaosztóján, ahol az örömkönnyei összefolytak a tavaszi esővel. És végül Tomi, az esküvője napján, úgy nézett ki, mint Feri bácsi egy régi fényképen.
„Ez a ház emlékszik rájuk, Mici” – suttogta Feri bácsi, miközben ráncos keze végigsiklott a falon, ahol a gyerekek növekedését jelző ceruzavonalak még mindig láthatóak voltak.
Ujjai megálltak egy vonalnál, és elmosolyodott, miközben a könnyeit törölgette. „Emlékszel erre, Mici? Ez Bandi beltéri baseball-edzése volt. Mariann annyira mérges lett… de aztán nem tudott haragudni rá, mikor azokkal a kiskutya-szemekkel nézett rá.”
Ezután a konyhába ment, ahol Mariann régi kötényét még mindig a fogason tartotta, tisztán és gondosan összehajtva. „Emlékszel a karácsonyi reggelekre, drágám?” – beszélt az üres levegőhöz. „Az öt pár kis láb rohanása a lépcsőkön, és te mindig úgy tettél, mintha nem hallanád, hogy heteken át leskelődnek az ajándékok után.”
Amikor a délután elnyúlt, és a nap fényét lassan a szürkület váltotta fel, Feri bácsi az ajtó előtt lévő hintaszékhez sétált. Általában ilyenkor ült oda, hogy nézze, ahogy a szomszéd gyerekek játszanak. A hangos nevetésük régi idők emlékét idézte fel benne, amikor az ő udvara is tele volt élettel.
De ma egy váratlan zaj törte meg a megszokott rutinját. Szomszédja, János, vidám kiáltással közeledett: „Feri bácsi! Képzeld, mindkét gyerekem hazajön karácsonyra!”
Feri bácsi próbált mosolyogni, de a szíve belül egyre jobban összetört. „Az nagyszerű, János” – válaszolta.
„Sarolta az unokákat is hozza, már járnak is! Miklós meg egészen Seattle-ből repül az új feleségével!” – lelkendezett János, boldogsága szinte ragályos volt, kivéve Feri bácsit.
„Csodálatos. Egyszerűen csodálatos” – mondta Feri bácsi, miközben a régi emlékek között Mariann sütőtökös pitéjének illatát idézte fel.
Este a konyhában, az öreg forgótárcsás telefon előtt ült. Tudta, hogy ismét fel kell vennie a kapcsolatot a gyermekeivel, ahogyan minden kedden próbálkozott. Elsőként Julikát hívta.
„Szervusz, apa. Miért hívtál?” – Julika hangja távolinak és sietősnek tűnt. Az a kislány, aki egykor nem akarta elengedni az apja nyakát, most nem tudott öt percet szánni rá.
„Julika, drágám, emlékszel arra a Halloweenre, amikor hercegnőnek öltöztél, és azt mondtad, a hercegnőknek nincs szükségük hercegre, ha van apukájuk?”
„Figyelj, apa, nagyon fontos megbeszélésem van. Visszahívlak, jó?” – mondta, majd bontotta a vonalat.
Ezután négy további számot tárcsázott. Miklós és Bandi hívása is üzenetrögzítőre ment. Tomi, a legkisebb fia, legalább felvette.
„Apa, most nem alkalmas, itt vannak a gyerekek, Lisa meg el van havazva a munkájával. Felhívlak később, jó?”
„Csak… csak hiányzol, fiam” – Feri bácsi hangja elcsuklott, miközben a magány évei mindent elmondtak abban a négy szóban.
„Igen, apa, értem, de tényleg rohannom kell” – válaszolta Tomi, majd letette.
Feri bácsi hosszú ideig tartotta a telefont a kezében, csendben merengve. „Valaha azon veszekedtek, hogy ki beszéljen velem először. Most meg azon, hogy ki beszéljen velem egyáltalán.”
A történet további részében Feri bácsi szívszorító erőfeszítéseit követjük nyomon, ahogyan megpróbálja összehozni a családját az utolsó születésnapjára. Azonban a sors közbeszól, amikor egy idegen, Balázs, aki maga is gyászol, bekopog az ajtaján. A találkozás váratlanul formálja át mindkettejük életét. A szeretet és a család jelentése új értelmet nyer, amikor a legnagyobb fájdalomból születik a legszebb remény.
