Ma már élelmezési mérnök, de mi még kislányként ismertük meg

Imre Etelka az Utolsó padban című tv-filmben…

Gyermekkorom ifjúsági filmjeiből ennek a  története maradt meg bennem a legjobban.

A származása miatt eleinte kirekesztett kis cigány lányé, akinek lelki támasz kellett hozzá, hogy meg tudjon
harcolni azért, hogy saját magáért, tehetségéért elfogadják.

A film arra tanít meg, hogy könnyű “látatlanban”  megpecsételni valakit. De ha megismerjük, tudjuk a sorsát – akkor a legtöbb esetben már elfogadjuk, és értjük is.

A hetvenes évek közepén, 1975-ben készült ez az ifjúsági film, alapja Halasi
Mária: Utolsó padban regénye volt, ami akkoriban a lányoknak szóló pöttyös sorozatban jelent meg.

Egy átlagos kiskamasz: Kati, aki amúgy cigány, valahol a világ végén él Magyarországon, családjával. Édesapja a fővárosban dolgozik – igen, ekkor még ez volt a helyzet – a kislány bátyjával egyetemben. A fiú úgy áll hozzá a munkához, hogy más is hozzáférjen…

A lány aztán felkerül apjához, és alsós kisdiákként háziasszony szerepbe kényszerül. Éli a roma családok akkor még átlagos életét, ahol a nő a családfenntartó abból a szempontból, hogy minden ház körüli munka az övé, viszont az anyagi dolgok intézése is a feladatuk.

Tehát ők a “pénzügyminiszterek” is.
Süt, főz, mos, takarít – mellette nem tud helytállni az iskolában, pedig ott van benne a vágy a továbblépésre.

Beszédén, viselkedésén, gesztusán látszik, hogy honnan érkezett – ezért aztán, mikor megérkezik a pesti iskolába az osztálytársai nem tudnak mit kezdeni vele. Nem ismerik, nem értik, nem tudnak azonosulni vele. Nem láttak még gyereket az iskolában, aki bő szoknyában, háncs szatyorral, mezítláb érkezne meg…

Hatalmas szerencséje, hogy osztályfőnöke egy csodálatos ember, aki melléáll, de úgy, hogy

segítségéért neki is tenni kell. Tanára megérteti a többi gyerekkel Kati milyen körülmények közül érkezett, és mennyire más az élete, mint nekik, akik élhetik a gyermekek átlagos életét.

Hogy a kislány talpra áll, és ő is akar beilleszkedni, elfogadja a többieket – abban nagy segítségére van szomszédja is.  És persze ott a fagyi árus lány, akivel sokat beszél – ő az, aki Pesten először – úgy  igazán ember számba nézi.

1975-ben Kende Márta döntött úgy, hogy filmre viszi a történetet, és rendezőasszisztensére osztotta a főszereplő kiválasztásának nem könnyű feladatát. Lényeges volt, hogy helyes, okos, és szépen beszélő gyerek legyen, és mivel a gyerek még alsós, ezért a kora is lényeges.

A stáb aztán elvetődött Nagysápra is, ahol szerencsére rátaláltak Imre Etelkára, aki gyönyörűen, érthetően beszélt, helyes volt, és kora ellenére tartása is volt, hatalmas, szép, okos szemekkel nézett a világra.

Olyan színészekkel játszhatott együtt mindössze tíz évesen, mint Zenthe Ferenc, aki édesapját alakította, vagy Molnár Piroska, aki a filmbéli Gyöngyi néni, osztályfőnöke volt.

A cserfes, figyelmes fagylaltárus lány a kezdő Egri Kati volt.

Egy biztos, hogy a film egy nagyon érdekes történetté kerekedett, amely mai napig nézhető, érthető, sőt – élvezhető.
A filmben különlegességnek számított, hogy a főszereplő szájából belső monológokat hallhattunk, ami bár a filmen teljesen természetesen hathat, megvalósítani, eljátszani nagyon nehéz.
Hisz egyszer el kell játszani a történetet a kamera előtt – már úgy, hogy közben tudja a színész, hogy mi lesz majd a monológban, milyen gondolatokat, érzéseket fog vele közölni, aztán meg jön az utószinkron, ahol már kiesve a szerepből, ismét át kell élni az egészet, és a a helyzetbe beleélve magát immár a gondolatait kell átadnia.

Etelkának ez nagyon jól sikerült, egyszerűen szinte nem lehetett volna jobban eljátszani szerepét, nem véletlen, hogy ennyi idő után is rengetegen emlékeznek még rá.

A főszereplő kislányból pedig azóta – bizonyítva okosságát – élelmezési mérnök lett… Ennyit arról, hogy mit tesz az, ha bíznak valakiben…

Bár az ő sorsa nyilvánvalóan más, mint a főszereplő Katié, de valahol nyilván hasonló harcokat kellett megvívnia ahhoz, hogy tudásához mérten kibontakozhasson…

Fotó: Pinterest.com, Zugló TV Forrás