Kiléptem a házból, és a küszöbön egy hatalmas medvét láttam, amely a szájában egy bocsot tartott: Miközben rémülten néztem őket, a medve óvatosan letette a kicsit a földre, és valami teljesen váratlant tett 😨😱
A feleségemmel majdnem egy hónapja költöztünk a hegyekbe. Mindketten belefáradtunk a városi nyüzsgésbe – az állandó zajba, a forgalomba, a szomszédok hangjába a falon túlról. Itt minden más volt: tiszta levegő, fenyőillat, csend és béke, amelyet csak a kandalló pattogása tört meg esténként.
Az életünk végre azt a ritmust vette fel, amiről mindig is álmodtunk. De egy nap minden megváltozott.
Néhány napig furcsa nyomokat vettünk észre a veranda körül. Először azt hittük, mókusok vagy esetleg mosómedvék hagyták. Aztán azt gondoltuk, talán rókák.
De ahogy telt az idő, a nyomok egyre nagyobbak és frissebbek lettek. Reméltem, hogy nem farkasok – és főleg nem medvék. Tévedtem.
Azon a reggelen kimentem egy kis tűzifáért. Alig nyitottam ki az ajtót, máris megdermedtem.
Közvetlenül előttem, a fából készült verandán, egy hatalmas barna medve állt. A szájában – egy apró bocs.
Elakadt a lélegzetem. A medve nem morgott, nem mozdult. Csak állt ott, és egyenesen a szemembe nézett.
Eszembe jutott minden tanács, amit medvével való találkozás esetén mondanak: ne mozdulj, ne kiabálj, ne nézz a szemébe… de én már néztem.
A medve lassan egyet lépett előre. A szívem vadul vert.
„Most vége” – villant át az agyamon. „Ennyi volt.”
De a medve óvatosan letette a bocsot a földre. Azt hittem, támadni fog, és ezért szabadította meg a száját. De ekkor valami egészen váratlant tett 😱😱
Folytatás az első kommentben 👇👇
Az állat a mancsával a kicsire mutatott. A bocs halkan nyöszörgött. Akkor vettem észre – a hátán egy drótdarab akadt bele a bőrébe. Egy régi csapda darabja mélyen belemart, és sebet hagyott.
Most már értettem, miért jöttek.
A medve hátralépett egyet, és halkan morgott, mintha figyelmeztetne: „Óvatosan.”
Felemeltem a kezem, hogy jelezzem, nem akarok bántani, majd lassan letérdeltem.
„Minden rendben” – suttogtam. – „Segítek.”
A bocs remegett, de nem mozdult. Óvatosan megfogtam a drótot, meghúztam… és kiszabadítottam. A kicsi feljajdult a fájdalomtól, és abban a pillanatban a medve felbőgött, két lábra emelkedett.
Megmerevedtem.
„Csak megmentem őt!” – mondtam hangosan, próbálva nyugodtan, félelem nélkül beszélni.
A medve néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd visszaereszkedett a négy lábára, és újra rám nézett. Ezúttal a tekintetében bizalom volt.
Odakiáltottam a feleségemnek:
„Hozd a kötéseket! És az elsősegélycsomagot, gyorsan!”
Együtt bekötöztük a kicsit, és elláttuk a sebet. Végig ott állt mellettünk az anya, mozdulatlanul. Csak a nehéz lélegzetvételét hallottuk – figyelte minden mozdulatomat.
Amikor végeztünk, lassan hátraléptem. A medve óvatosan felkapta a kicsinyét, és anélkül, hogy visszanézett volna, eltűnt az erdőben.
Azóta hetek teltek el. Néha reggel friss lábnyomokat látunk a verandánál. És ilyenkor mindig elmosolyodom – mert most már tudom, ki járt ott. 🐻🌲
