Ez egy olyan esküvő volt, amiről mindenki suttogott.
Ő — 89 éves, idős férfi, szelíd mosollyal és lassú léptekkel.
Ő — 18, a régi barátja, Viktor lánya.
Az a Viktor, akivel együtt harcoltak, házat építettek, gyerekeket neveltek.
Viktor halála után a férfi gyakran látogatta meg barátja családját — segített, élelmet vitt, fizette a lány tanulmányait.
Mindenki jónak hitte.
Amíg egy nap ki nem derült, hogy megkérte a kezét.
Amikor a hír elterjedt, senki sem akarta elhinni.
De ő ragaszkodott hozzá.
„Csak azt akarom, hogy soha ne legyen egyedül” — mondta mindenkinek.
A nagy nap forró volt.
A hivatal előtt fotósok, riporterek, kíváncsiskodók gyűltek össze.
A lány mozdulatlanul állt a fehér ruhájában, ő pedig a botjára támaszkodva fogta a kezét.
Amikor elkezdődött a szertartás, mindenki azt várta, hogy sírni fog vagy visszautasítja.
De ő azt mondta: „Igen.”
A hangja halk volt, alig hallható.
A lakodalomban a férfi mikrofont kért.
A vendégek elcsendesedtek.
Ránézett mindenkire, majd a lányra — és azt mondta:
— „Megígértem az apjának, hogy sosem lesz egyedül.
És betartottam az ígéretem.
De most elmegyek.”
Mindenki egymásra nézett.
Elmosolyodott, a vállára tette a kezét, és nyugodtan folytatta:
— „Az ajándékom neked: a szabadság.
Most már felnőtt vagy.
Mindent, amit tettem, azért volt, hogy elkezdhesd az életed — nem mint valaki adóssága, hanem mint önálló ember.”
Néhány nap múlva álmában meghalt.
Nem hagyott hátra végrendeletet, csak egy levelet, amiben egyetlen mondat állt:
„A szeretet nem birtoklás, hanem védelem.”
Sokáig sírt.
Aztán beiratkozott az egyetemre, ahol még egy évig beszéltek a „botrányos” esküvőjéről.
