Emlékszel arra, amikor még a tévézés közösséget teremtett?

Manapság úgy vagyunk vele, hogy inkább szétveri, pedig bizony régen összehozta az embereket.

Persze akkor még nem volt olyan, hogy minden helyiségben ott díszelegjen a televízió (egy ember nézzen egyet, és rosszul legyen, ha valaki megszólal mellette), sőt – egy lakásban egyetlen egy volt.  Vagy egy sem…

Sokba került, meggondolták a vásárlását.

Nem véletlen, hogy egy ideig ritkaságszámba ment, híre volt ha valaki vásárolt az utcában.

Amúgy sem voltak rosszban akkoriban az emberek.

Nem volt televízió – csak rádió, amit felhangosítva az udvaron, utcán is hallgathattál – nem volt számítógép, nem volt mobil. Egyszóval a szórakozást a beszélgetés jelentette.

Kimentek az utcára ha unatkoztak és valamelyik szomszéddal beszéltek pár percet.

Idővel át-átjártak egymáshoz ezért-azért.

Aztán mikor neszét vették, hogy a szomszéd vett televízió készüléket, akkor próbáltak még közelebb férkőzni. Hisz tudták miről van szó, otthoni mozi, így átkérezkedtek esténként.

Vittek egy kis itókát, vagy pár darab süteményt, felöltöztek rendesen – mintha vendégségbe mennének. Vitték magukkal a kis széket, sámlit – legyen hová ülni, mert arra lehetett számítani, hogy más szomszéd is lesz.

A hatvanas évek elején tévét még nem csendben néztek az emberek, hanem kitárgyalták mi történik.

Megbeszélték, hogy az Esztikének milyen jól áll ez a frizura, hogy a másik bemondó már megint hibázott, biztos levonják majd a fizetéséből. Néha, mikor túl komolyan vezették fel a tévéhíradót, akkor tartottak tőle – valami rosszat fognak bejelenteni.

Ha meccs volt, akkor együtt izgultak, ha győzött a csapat, akkor együtt örültek. Ha kikaptak – pedig szomorkodtak.

Mikor volt az első Ki mit tud? vagy a Táncdalfesztiválok, mindenkinek volt kedvence közülük, és mindenki szurkolt mindenki kedvencének, hisz ez volt a lényege az egésznek, hogy jó műsor legyen. Hogy következőre is mehessenek, beszélgethessenek.

Ilyenkor aztán általában egy kis szalonnasütést, vagy bográcsozást is tervbe vettek.

Mindenki ismert mindenkit – tudták a másikról mennyit érhet.

És ha jóban együtt voltak, akkor a bajokat is együtt vészelték át. Ha valakit bánat ért, vele szomorkodtak, s lélekben támogatták. Ha valakinek meg öröme volt – mindenkinek jobb kedve lett tőle.

Ritkaság volt az irigykedés – vagy ha volt, nem úgy mint manapság. Nem tudjuk elviselni, ha valakinek jól megy…

Aztán eltelt pár év, mindenkinek több-több lett, és már mindenki mindenből sajátot akart, jobbat, szebbet, nagyobbat mint a szomszédé.

Mára pedig ott tartunk, hogy a nevüket sem ismerjük  – legalábbis a legtöbbnek.