Egy fiatal fiú, Dávid, erdei kiránduláson vett részt a családjával. A család évek óta sűrűn jár túrázni — szeretik a természet nyugalmát, ezért gyakran elhagyják a várost, és erdők mélyén kempingeznek.
Egy nap hosszú út vezetett őket az erdőtől távolabbra. Amikor felverték a sátrukat, Dávid magába szívta a szabad levegőt, majd elindult gombát keresni.
Túrája során egyszer csak egy régi, elhagyott autóra bukkant az erdő szélén. Azonnal felkiáltott: „Mama! Apa!” De csak a levelek susogása válaszolt.
Ahogy közelebb lépett, feltűnt neki, hogy az autóban egy doboz hever — rajta felirat: „Ha megtalálod ezt a dobozt, kérlek, juttasd el a következő címre — 1995. július 5., Vincent Davis”. A kíváncsiság győzött, Dávid kinyitotta a dobozt, és szíve dobogni kezdett: benne háborús érmék, régi családi ékszerek, akár aranytömbök is voltak.
Dávid apja és anyja segített neki felmérni, hogy merre lehet az a cím. Másnap együtt indultak el az utat követve, amely a dobozon szerepelt.
Ütött-kopott kaput találtak, amin egy idős asszony nyitott ajtót. Könnyes szemmel hallgatta Dávidot, majd megszólalt:
— Ó, drágám… A férjem mindig azt mondta, hogy nagyanyánk hagyta ezt az örökséget, de az autó eltűnt — magyarázta. — Évek óta kerestük.
Az asszony nem akarta az aranyat; csak azt, ami igazán számít: a családi emlékeket, fényképeket, azokat az érméket, amelyek szerelmük, történetük darabjai.
Dávid szülei akarták neki felajánlani az aranyat, de az asszony megálljt kért.
Végül a Jones család úgy döntött, felújítják az idős hölgy házát, és a maradékot jótékonykodásra fordítják.
Aznap Dávid megtanulta: nem az számít, hogy mit találsz meg — hanem hogy mit kezdesz vele. Kedvességünkkel olyan örökséget adhatunk, amely generációkon át él.
