A folyosóról hirtelen egy izgatott gyerekhang visszhangzott: — Igor! Azonnal gyere vissza! Svetlana elhúzta a száját. — Ezek a gyerekek egyre neveletlenebbek. Úgy rohangálnak itt, mintha gyakorlópályán lennének. Semmi fegyelem!
Jelena egy gyors pillantást vetett rá. Pontosan tudta, hogy Svetlana nem táplált gyengéd érzéseket a férje gyerekei iránt, még ha igyekezett is ezt Dmitrij Viktorovics előtt eltitkolni. De amint ő nem volt jelen, előbújt a valódi énje.
Ekkor Igor, a tizenkét éves fiú, lihegve berontott a konyhába, szemében csillogott a huncutság. Utána, kipirult arccal, Lisa loholt – a kilencéves húga. — Add vissza! Az az én füzetem! — kiáltotta Lisa, és felugrott, hogy elérje a füzete után magasba emelt kezét.
— Gyerekek! — Svetlana metsző hangja azonnal megdermesztette őket. — Micsoda viselkedés ez?! Azonnal a szobátokba, és foglalkozzatok a házi feladattal! — Már majdnem készen vagyunk… — motyogta Lisa lehorgasztott fejjel.
— Nem ismétlem meg magam. Mars ki innen! A gyerekek lehajtott fejjel, összegörnyedt vállakkal hagyták el a konyhát. Jelena nem tudta nem észrevenni, mennyire megváltoztak, mióta Svetlana az életük része lett. Régen mindig bejöttek a konyhába,
segítettek sütni, meséltek az iskoláról. Most árnyékként osontak a házban, és igyekeztek láthatatlanná válni. Svetlana hirtelen Jelena felé fordult.
— Egyébként, Jelena, ma este vendégeink lesznek. Különleges menüt állítottam össze.
— De a menü már meg van tervezve… — Megváltozik, — vágott közbe hűvösen. Egy cetlit dobott a konyhapultra. — Itt a lista. És egy tortát is rendeltem a cukrászdából. Gondoskodjon róla, hogy megfelelően tárolják, amíg meg nem érkeznek a vendégek.
Jelena végigfutotta a listát. Bonyolult előételek, kifinomult fogások… Erre egyszerűen nem volt elég idő! — És legyen ezúttal különösen figyelmes, — tette hozzá Svetlana, mielőtt sarkon fordult és elegánsan elsétált. — Nem kockáztathatunk.
Az ön desszertje pedig… felejtse el. Jelena ökölbe szorította a kezét, ahogy a konyhaajtó becsapódott mögötte. Az utóbbi időben Svetlana egyre gyakrabban szervezett ilyen váratlan vacsorákat – mindig akkor, amikor Dmitrij Viktorovics üzleti úton volt.
Most már három napja távol volt, és még legalább egy hétig nem tért haza. Az este. A torta megérkezett. Elismert cukrászda, hibátlan csomagolás, művészien megkomponált díszítés. Jelena óvatosan felemelte a doboz fedelét
– és akkor megcsapta az azonnal felismerhető illat. Dió. A hideg végigfutott a gerincén. Jól emlékezett Dmitrij Viktorovics szigorú szabályára: semmilyen dióféle nem kerülhet a házba! Sem neki, sem a gyerekeknek – mindhárman súlyos allergiában szenvedtek.
Egy apró falat is életveszélyes lehetett. Egy pillanatnyi tétovázás nélkül Jelena kiviharzott a konyhából, hogy megkeresse Svetlanát. A nappaliban találta meg, ahol épp a tükör előtt pörgött, és egy elegáns estélyi ruhát igazgatott magán.
— Svetlana, elnézést, de a torta diót tartalmaz. A gyerekek számára ez rendkívül veszélyes lehet… Svetlana még csak fel sem nézett. — Azt hittem, maga szakács, nem pedig orvos, — válaszolta hűvösen. — Foglalkozzon inkább a munkájával.
— De tudja, hogy allergiásak! Tavaly emiatt kórházba is kerültek… — Elég! — vágott közbe élesen. — A torta marad. Maga pedig végrehajtja, amit mondtam! Jelena szíve vadul kalapált. Ez szándékos volt?
Svetlana direkt rendelt diós süteményt? Hogy árthasson a gyerekeknek? Vagy valami más állt a háttérben? De nem volt idő gondolkodni. A vendégek egy órán belül megérkeztek. Jelena azonban nem tudta kiverni a fejéből a tortát.
Ekkor egy halk neszt hallott. Lisa állt az ajtóban. — Jelena… maradhatok itt? Kész vagyok a leckével. — Persze, kincsem, — mondta gyengéden. — Csak vigyázz, most nagyon meleg van itt. Lisa némán leült az ablak melletti magas székre
– régen ilyenkor kérdezte volna, segíthet-e. Most csak csendben figyelt. Jelena vett egy mély levegőt. És akkor meghozta a döntést. Felkapta a tortát, elindult az ebédlő felé – és *véletlenül* elejtette.
A sütemény tompa csattanással csapódott a padlóra. A művészi díszítés ripityára tört, a finom piskóta és a krém szétfolyt. Egy dühödt sikoly hasított a levegőbe. — MIIIIT MŰVELTÉL?! Jelena lassan megfordult. Svetlana ott állt az ajtóban, szeme villámokat szórt.
— Én… sajnálom. Véletlen volt, — mondta Jelena nyugodtan, bár belül remegett. Lisa összement a széken, mintha el akart volna tűnni. — TAKARÍTSD FEL! És hozz helyette valami mást! Azonnal!
Jelena tudta, hogy ennek következményei lesznek. De megérte. Három nappal később. Dmitrij Viktorovics váratlanul hamarabb tért haza. Igor és Lisa boldogan rohantak elé, nevetve mesélték el az elmúlt napok történéseit.
— Na, na, hagyjatok levegőt venni! — nevetett a férfi, magához ölelve őket. A ház ismét megtelt élettel. És még Svetlana is felvette a tökéletes feleség álarcát – de nem sokáig. Azon az éjszakán minden robbant.
A konyhaajtó hatalmas csattanással tárult ki. Svetlana viharzott be, szemében őrjöngő harag. — Te tolvaj! — sziszegte, és megragadta Jelena karját. — Tudom, hogy te voltál! — Miről beszél…? — Az én gyémánt karkötőm ELTŰNT!
De ekkor… — Elég. — Dmitrij Viktorovics jéghideg hangja vágott közbe. Svetlana arca elsápadt, ahogy Jelena mindent elmesélt. És végül: — Csomagolj. Tűnj el innen. Egy utolsó sikoly, egy hisztérikus kitörés – és aztán… csend.
A sötétség vele együtt távozott. A gyerekek újra nevettek. A konyha ismét süteményillatú lett. Jelena tudta: helyesen cselekedett.
