Az Utasellátó szendvicsére, teájára, csokirolójára emlékszel?

Az én kedvencem a csokiroló volt. Képes voltam be-bemenni csak azért a Nagyállomásra – ha épp egy kis zsebpénzhez jutottam – hogy vegyek egyet belőle.
Az volt a nap fénypontja, ha vehettem egyet…

De persze nem csak az állomásokon lehetett hozzájutni. Azokon a vonalakon, ahol az utasok hosszú órákat töltöttek utazással annak idején a MÁV

étkezőkocsikat üzemeltetett, ahová az éhes, és szomjas megfáradt ember betérhetett, és frissülhetett.

De nem csak itt fogyaszthatott valamit, hanem a vonaton mozgó árusok is szolgálatot teljesítettek, akiktől aztán egy kávét, esetleg egy szörpöt, szendvicset úgy vásárolhattunk, hogy helyünkről fel sem kellett állni. Ezt a módszert szerette a legtöbb ember, mert az étkezőkocsiig döcögés közben nem volt kellemes átmerészkedni – főleg úgy, hogy egy ilyen hosszú úton nem mindenki maradt az utasok közül szín tiszta józan. Rajtuk keresztül is át kellett “törni”. Úgyhogy a legtöbb embernek maradt a mozgóárus, akitől – ha elfogyott már a termoszból az otthon gondosan elkészített kávé – pótolhattunk egy kicsit. Amúgy nem csak a vonatokon, hanem az állomásokon is volt lehetőség a vásárlásra. Nagyon

finom volt a rántott húsos szendvicsük, ami tulajdonképpen egy zsírban sült rántott szelet volt simán belerakva egy félbevágott zsemlébe. Vagy volt rajta saláta, vagy nem, de igazából nem volt fontos, mert pont úgy volt jó, ahogy adták. Lehetett téliszalámis szendvicset is venni, vajjal volt megkenve, néhány karika uborka, és a téliszalámi. De valahogy mégis jó volt, általában friss, egyedileg csomagolt.

Ami  viszont biztos, hogy a legjobb volt a piacon, az a csodálatos csokirolójuk . Azóta is lehet kapni boltokban, bevásárlóközpontokban, de nem sikerült lemásolni.  Vékony, kicsit szikkadt, de pont tökéletesen szikkadt piskótarétegbe volt betöltve a csokoládés-vajas krém, és az egész  kicsit kesernyés csokival volt bevonva.

Aki kóstolta, az tudja, hogy teljesen más ízű volt, mint a mostaniak.

Annak idején még nem ivott az ember literszámra kólát, általában egy-két gyümölcslével vágott az ember neki egy hosszabb útnak is, esetleg még otthonról hozott egy üveg teát, hogy ne szomjazzon. Ám, ha gyümölcslét vett  – szinte biztos, hogy az SIÓ volt – alutasakos finomság, egy mellékelt, celofánba csomagolt szívószállal. Ugyan a szívószál hegyes volt, a gyümölcslén pedig jelezték, hogy hol kell beleszúrni a hegyesre vágott műanyag szívószálat – a legtöbb esetben fogyasztását félórás próbálkozás előzte meg.  De valahogy hozzátartozott az egészhez, legalább telt az idő, és a végén mindig sikerült, és már csak azon bosszankodhattunk, hogy milyen kevés volt benne…

Ha pedig végcélunkhoz érkeztünk, és volt elég pénzünk, akkor akár az Utasellátó valamelyik éttermében is ebédelhettünk, esetleg vacsorázhattunk egyet. Nagyon finoman főztek, és még drágák sem voltak.

De már ennek is vége…
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás