Alice fia mindig is egy vidám gyerek volt, de mostanában összerezzent, valahányszor az új férje, Sam belépett a szobába. Eleinte csak hisztinek gondolta. De aztán a fia mondott valamit Samről, amitől végigfutott a hideg a hátán.
Egyedülálló anyának lenni soha nem volt része a tervemnek.
Amikor hozzámentem az első férjemhez, Danielhez, arról álmodoztam, hogy közös életet építünk, és gyermekünket szeretetteljes otthonban neveljük fel.
De a sors másként akarta.
Jeremy alig múlt pár hetes, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy Daniel eltűnt.
Először azt hittem, csak sétálni ment, vagy kiment kávéért. De aztán észrevettem, hogy a szekrénye üres, a bőröndje eltűnt.
A fogkeféje is hiányzott.
Pánikba estem, és azonnal hívtam a telefonját, de egyenesen a hangpostára kapcsolt.
Ezután felhívtam a legjobb barátját, Christ.
– Szia, Chris, hallottál Danielről? Nincs itthon.
Csend. Majd egy sóhaj.
– Alice, azt hiszem… le kell ülnöd, mielőtt elmondom, mi van.
Akkor tudtam meg az igazságot.
Daniel nemcsak elhagyott. Egy másik nővel külföldre szökött.
Egy nővel, akivel hónapok óta a hátam mögött találkozgatott.
Hetekig kábán teltek a napjaim, miután megtudtam, hol van a férjem. Enni, aludni, normálisan működni sem tudtam.
És a legrosszabb az volt, hogy magamat hibáztattam mindenért. Nem voltam elég jó? Tettem valamit rosszul? Miért hagyott minket így el?
De amikor végre volt erőm szembenézni az igazsággal, rájöttem, semmi közöm nem volt hozzá. Ő volt az önző. Ő árulta el a családunkat.
És nem hagytam, hogy az ő árulása határozza meg az életemet.
Hamarosan teljes erővel belevetettem magam a munkába, elhatároztam, hogy Jeremynek a lehető legjobb életet adom. Anyám vigyázott rá, amíg én dolgoztam.
Lassan a fájdalom enyhülni kezdett, és újra örömöt találtam az apró pillanatokban. Nevettem Jeremy kacarászásán, és elolvadtam, amikor „anyunak” szólított.
Idővel rájöttem, mi ketten jól elvagyunk.
Aztán megismertem Samet.
Egy rohanós délután volt a kedvenc kávézómban. Jeremy a bölcsődében volt, én pedig épp befejeztem a hosszú délelőtti munkát.
Elővettem a táskámból a kártyámat, hogy fizessek, de nem működött.
– Ugyan már… – morogtam, és újra próbáltam.
Semmi.
A pénztáros udvarias, de fáradt pillantással nézett rám, és éreztem, hogy a szégyen lassan elönti az arcom. Már majdnem visszatettem a kávét, amikor egy mély hang szólalt meg mögöttem:
– Majd én kifizetem.
Hátranéztem, és egy magas férfit láttam melegbarna szemekkel. Elővette a kártyáját, és odatartotta az olvasóhoz.
– Ó, nem, igazán nem kell…
– Tényleg semmiség – mosolygott rám elbűvölően. – Csak egy kávé.
Habozva felsóhajtottam. – Rendben. De akkor adja meg a számát, hogy visszafizessem.
Felnevetett. – Megbeszéltük.
Így kezdődött minden. Egy apró kedvességgel. Egy telefonszámmal. Pár üzenettel.
Idővel megtudtam, hogy Sam biztosítási bróker. Két évvel idősebb nálam, és nem zavarta, hogy van egy kisfiam.
Még most is emlékszem, amikor elmondtam neki Jeremyről.
– Alice, ez nagyszerű! – lelkesedett. – Imádom a gyerekeket.
Évek óta először éreztem reményt. Talán a szerelem mégsem volt lehetetlen.
Egy év randizás után összeházasodtunk, és Sam minden volt, amit kívánhattam. Figyelmes, türelmes, és soha nem éreztette velem, hogy „túl sok” lennék.
A legjobb az volt, hogy Jeremy azonnal megszerette. Nevetett a viccein, és mindig a kezét kereste, amikor együtt sétáltunk.
Akkor engedtem le először a falakat hosszú idő után. Akkor hittem el, hogy végre család vagyunk.
De aztán… az életem váratlan fordulatot vett. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit fogok átélni.
Minden akkor kezdődött, amikor anyám félrehívott. Aggodalom ült az arcán.
– Alice – kezdte suttogva. – Nem látod, hogy Jeremy mindig nyafog Sam körül?
Összeráncoltam a homlokom. – Mire gondolsz?
– Figyeld csak meg. Valahányszor Sam ott van, Jeremy teljesen más.
Eleinte legyintettem, azt hittem, anyám túlságosan védelmező. Mindig is bizalmatlan volt a férfiakkal Daniel után.
De aznap este elkezdtem figyelni.
Jeremy a megszokott, vidám önmaga volt, ha csak mi ketten voltunk. Nevetett, játszott, lelkesen mesélt az óvodáról. De abban a pillanatban, amikor Sam belépett a szobába, valami megváltozott.
Megfeszült a válla, elhalkult a hangja, és néha minden ok nélkül sírni kezdett.
Ekkor jöttem rá, hogy beszélnem kell Sam-mel.
– Hé, kérdezhetek valamit? – szólítottam meg aznap este.
Felpillantott a telefonjából. – Persze.
– Nem vetted észre, hogyan viselkedik Jeremy a közeledben?
– Mire gondolsz?
Habozva mondtam: – Ő… elcsendesedik. Néha még sír is.
– Alice, én szeretem azt a gyereket – válaszolta. – Úgy bánok vele, mintha a sajátom lenne. Miért tenne ilyet?
– Tudom – vágtam közbe, nem akartam megbántani. – Csak… nem értem.
Megfogta a kezem, és megszorította. – Talán csak még szokja. Nagy változás ez neki, igaz? Egy új apapótlék. Egy ötévesnek ez sok.
Bólintottam, és hinni akartam neki. Olyan őszintének tűnt. De legbelül valami nem hagyott nyugodni.
Pár nappal később elhoztam Jeremet a bölcsiből, és hazafelé megálltunk fagyizni. A padon ült mellettem, és nyalogatta a tölcsérét.
– Hé, kicsim – mondtam halkan. – Kérdezhetek valamit?
Bólintott, miközben tovább nyalta a fagyiját.
– Miért szomorodsz el Sam közelében?
A mosolya elhalványult, és elfordította a fejét.– Bármit elmondhatsz nekem, kicsim – fordítottam vissza magam felé. – Nem fogok haragudni.
– Hallottam, ahogy apa telefonál… – nézett rám nagy szemekkel. – És azt mondta, hogy én egy probléma vagyok.
Meg sem tudtam emészteni, amit hallottam.
– Biztos vagy benne, drágám?
Jeremy komolyan bólintott.
– Igen. Azt mondta: „A kis Jeremy egy probléma.” A többit már nem hallottam, mert beszaladtam a szobámba. – Habozott, majd halkan megkérdezte: – Anya, ő is el fog menni, mint az első apu?
Könnyek gyűltek a barna szemeibe. Szívszorító volt nézni. Magamhoz öleltem, megsimogattam a haját. – Ó, kicsim, nem. Soha nem hagyom, hogy bárki elhagyjon téged, rendben?
Aznap este szembesítettem Samet.
Miután Jeremy elaludt, elé álltam. – Sam, tényleg azt mondtad, hogy Jeremy probléma?
Sam felnézett a kanapéról. – Tessék?
– Jeremy hallotta, hogy telefonálsz. Azt mondta, probléma nevezed őt.
Egy pillanatra sötét árnyék suhant át az arcán. Aztán azonnal kisimult a tekintete.
Elnevette magát, a fejét rázva. – Alice, ugyan már. Biztos félreértette. Egy munkahelyi ismerősömről beszéltem. Őt is Jeremynek hívják. Tudod, most rengeteg papírmunkával küzdünk, és valószínűleg elcsattant belőlem egy megjegyzés.
Kerestem rajta a hazugság jeleit. – Szóval nem a fiamról beszéltél?
– Természetesen nem. Soha nem mondanék ilyet róla. Szeretem azt a gyereket.
Megkönnyebbülten, de remegve sóhajtottam. Talán túlreagáltam. Talán Jeremy tényleg félreértette.
– Reggel beszélek vele – ígérte Sam. – Elmagyarázom neki az egészet.
És meg is tette.
Másnap reggel leültette Jeremet, és megnyugtatta, hogy félreértés történt. A kisfiam bólintott, és végre láttam, hogy újra mosolyog.
Ám amikor elmeséltem anyámnak, összevonta a szemöldökét. – Voltál már egyáltalán az irodájában? Ismersz bárkit, akivel együtt dolgozik?
– Tudom, hol van az iroda – válaszoltam. – Megadta a címet.
– Nem ezt kérdeztem – felelte. – Találkoztál valaha a kollégáival?
Kinyitottam a szám, de nem jött ki szó. Az igazság az volt, hogy soha. Se az irodájában nem jártam, se a munkatársait nem ismertem.
– Alice, valami nincs rendben – mondta anyám. – Utánajárhatsz.
– Anyu, túl gyanakvó vagy – sóhajtottam.
– Tényleg? – csattant fel. – Vagy te vagy az, aki figyelmen kívül hagyja a jeleket?
Másnap reggel, miközben Jeremy uzsonnáját csomagoltam, megcsörrent a telefonom. Anyám volt az. Hangja feszült volt.
– Alice, utánanéztem – mondta. – Annál a címen, amit adott… soha nem hallottak róla. Nincs ott semmilyen nyoma.
Hideg borzongás futott végig rajtam.
– Honnan tudod ezt? – kérdeztem remegő hangon.
– Emlékszel Mrs. Parkerre? Ő ott dolgozik. Megerősítette, Alice. Samnek semmi köze nincs ahhoz a helyhez.
Ekkor már biztos voltam benne: Sam titkol előlem valamit. És ki kellett derítenem, mi az.
Aznap este azt mondtam neki, hogy anyám rosszul van, és hozzá kell mennem pár napra Jeremyvel együtt. Ahogy vártam, nem tiltakozott. Azt mondta, maradjunk csak, ameddig szükséges.
Amint beléptem anyám házába, bezártam az ajtót, és összeroskadtam a kanapén. Tudnom kellett az igazságot.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer nyomozót fogadok, de a kétségbeesés erre kényszerített. Bizonyítékot akartam. Tagadhatatlan tényeket Samről.
– Rosszabb, mint gondolná – mondta a nyomozó, miközben egy dossziét nyújtott át.
Reszkető kézzel nyitottam ki. Betelefonálási adatok, pénzügyi kimutatások és egy részletes múltbeli összefoglaló volt benne.
Sam egész élete hazugság volt.
Az iroda címe, amit megadott? Hamis. Nem létezett semmilyen biztosítótársaság, sem „Jeremy” nevű kolléga.
A nyomozó lehallgatta Sam telefonját, és mindent feltárt. Kiderült, hogy azon az éjszakán nem kollégával, hanem az anyjával beszélt.
A nyomozó szerint csalók voltak. Ez volt a „mesterségük”.
– Azt tervezte, hogy téged kever bajba a munkahelyeden – magyarázta. – Hiszen hozzáférsz pénzügyi adatokhoz, nem? Úgy állította be a dolgokat, hogy ha valami rosszul sül el, te vidd el a balhét. Amint letartóztatnak, megszerzi a vagyonod: a megtakarításaidat, a házadat.
A dossziéra szorítottam a kezem, miközben rádöbbentem, miért volt probléma Jeremy számára. Ha börtönbe kerülök, Samnek vagy gondoskodnia kell róla, vagy állami gondozásba adják.
Nem csak engem akart becsapni. Teljesen ki akart iktatni az életünkből.
Mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmamat. – Mit tegyek most?
– Menj a rendőrségre, Alice – mondta határozottan a nyomozó. – Azonnal.
Nem haboztam.
A bizonyítékokkal a kezemben egyenesen a hatóságokhoz fordultam. Az anyag súlyos volt.
Kiderült, hogy Samnek és az anyjának hosszú múltja van a nőkkel való visszaélésekben. Államról államra költöztek, mindig más néven.
De most még tovább ment: feleségül vett. Valószínűleg azért, mert nekem volt valamim, ami neki kellett.
Amikor mindent elmondtam a rendőröknek, megnyugtattak, hogy nem hagyják elsiklani az ügyet. Néhány napra volt szükségük, hogy összeálljon a vádirat.
Nem voltam jelen, amikor letartóztatták, de hallottam, hogy nem adta könnyen. Kiabált, tagadott mindent, és azt állította, hogy csapda az egész.
De a bizonyítékok önmagukért beszéltek.
Sosem felejtem el a pillantását, amikor a bíróságon elvezették. Mintha azt üzente volna, visszajön még.
De félelem helyett kiegyenesedtem, és mosolyogva néztem a szemébe.
A tárgyalás után elvittem Jeremet fagyizni. Ő volt az, aki megmentett attól, hogy mindent elveszítsek. Ha nem mondja el, mit hallott Samtől, ma nem írhatnám le ezt a történetet nektek.
Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy ilyen okos fiam van, mint Jeremy.
