Aki leveri a fecskefészket az sajnos nem egy észlény…

Le nem verték volna, hisz a szerencséjüket, és életüket tették volna tönkre… Manapság a fecskefészket a legtöbben leverik. Még azok közül is sokan, akik amúgy fennen hangoztatják, hogy milyen hasznosak, meg ők sosem…

Mert persze hogy hasznosak, csak az ő portájukat ne szennyezze semmi. Menjenek máshová, van elég hely. Hisz ha fecskefészek van, akkor van ürülék is a földön, márpedig az katasztrofális egyesek szerint – nyilván nem ismerik még a homok rászórását és együtt leseprését, vagy egy vödör vízzel fellocsolást.

Igen, borzasztó nagy munka tudom – utána az udvari seprűt kiöblíteni, vagy végighúzni néhányszor a füvön – ugyanis az is tisztít, netán az egyik fa kérgén, az meg tökéletesen tisztít.

Most meg hogy egyesek fejükbe vették, hogy a madarak rettegett betegségeket szállíthatnak még nagyobb eséllyel lesznek “kitelepítve” az udvarokról.

Mert ha már volt olyan, akiben felvetődött, hogy a gólya betegséget hozhat, akkor lesznek követőik, akik akár minden madarat kiirtanának annak érdekében, hogy ők életben maradjanak.

Persze csak addig, míg a természet körforgása engedi.

Hisz akkor előbb-utóbb nem lenne mit enni, úgy elszaporodnának a kártevők, minket meg megennének a legyek, szúnyogok, jönnének dögivel a fertőző betegségek, hisz a légy is azt terjeszt. Nem?

Régen is voltak betegségek, fertőzők meg éppen. Ennek ellenére a fecskéket, gólyákat tisztelték, szerették – már-már valami felsőbbrendűként tekintettek rá.

Ha egy fecske bement a házba, az hatalmas szerencsét jelentett.

Ha az istállóban vert fészket, az is szerencse. De ha valaki leverte, akkor a tehén véres tejet adott.

A gyerekeket már pici koruktól arra tanították, hogy a fecske egy nagyon hasznos madár, és még véletlenül sem szabad sem őket, sem fészküket bántani.

Faluhelyen még mindig szinte “családtagnak” tekintik őket, akiket tavasszal visszavárnak. És ha megérkezik, akkor konstatálják, hogy “visszajött a fecskénk!”. Hisz ez öröm. Megvéd a rovaroktól.

Az is elterjedt nézet volt, hogy leverni a fecskefészket nem lehet, mert balszerencsét hoz arra is aki levert, és magára a házra is.

És ha belegondolunk nem butaság.

Ha nem volt fecske, akkor elszaporodtak a rovarok.

Városon sem jó dolog, de faluhelyen meg éppen nem, hisz az istállóban, disznóólban, trágyadombon éldegélő legyecske berepül a nyárikonyhába randalírozni, vagy csak az udvaron rászáll a gyümölcsre, a gyerek kenyerére, a hűlni kitett ennivalóra, a kút vedrére, erre-arra, és már meg is van a baj.

Jön a betegség, ami sok pénzt elvisz, és régen még a gyógyulás sem volt biztos…

Aztán a sok szúnyog is csak bajt okozott. Egyrészt képtelenség volt tőlük meglenni, másrészt a betegségeket ők is hurcolták, így jó volt tőlük óvakodni.

Ráadásul milyen szép tavasszal, kora nyáron nézni ahogy neveli a fecskepár csemetéit. És ahogy tanulgatnak repülni…

Ha ezt valaki nem tudja elviselni, nem lát benne szépséget, csodát, annak a lelke sivár.

És ha a régi szokások nem tartják vissza a háztulajdonosokat, gondnokokat a fészekveréstől – legyen előttük a büntetés összege amit kaphatnak érte. Ugyanis évek óta pénzbüntetés jár a produkcióért. De évtizedek óta büntetendő cselekmény.

Ha már a hagyományt és észérveket képtelen tisztelni…

Fotó: Alternatív energia, Origó ház