A park a megszokott életét élte. A gyerekek nevetgéltek a szökőkút mellett, fiatal anyák tolták a babakocsikat, a diákok a fűben ültek. De egy régi, fából készült padon egy férfi ült, mintha egy másik korból származott volna.
Ő volt az idős veterán. Ősz haját lágy szél borzolta, kezei remegtek, mintha még mindig éreznék a fegyver súlyát. Térdén katonai sapka pihent, mellette bot. Szemében könnyek csillogtak, és senki sem tudta, mit lát éppen.
A járókelők számára csak egy öregember volt. De fejében újra és újra felcsendültek az elesett bajtársak hangjai. Látta barátai arcát, hallotta a nevetésüket, majd a csendet, amely örökre elnyelte őket. Minden nap ezzel a teherrel élt, s néha elviselhetetlen volt.
Egy tíz év körüli kisfiú odament hozzá. Vidám, kíváncsi, kezében olvadó fagylalttal. De amikor meglátta az öregember könnyeit, megállt, és halkan megkérdezte:
— Nagypapa, miért sír?
A veterán összeszorította ajkait. Először el akarta hessegetni a kérdést, de aztán elővett belső zsebéből egy kis dobozt. Benne egy régi érem feküdt — megfeketedve az időtől, de még mindig csillogva. Átnyújtotta a fiúnak.
— Ez emlék, fiam — mondta rekedt hangon. — Emlék azokról, akiket elvesztettem, és arról, amit soha nem felejthetek el.
A fiú két kézzel fogta meg az érmet. Arcáról eltűnt a gyermeki könnyedség — mintha egy pillanat alatt felnőtt volna. Nézte a fémet, amely fájdalom, bátorság és áldozat történeteit őrizte.
Aztán a veterán szemébe nézett, és kimondott három egyszerű szót:
— Köszönöm, nagypapa.
Ebben a pillanatban valami eltört a veterán szívében. Ezek a szavak áttörték a falakat, amelyeket évek alatt emelt a fájdalma köré.
A könnyei maguktól folytak, de most nemcsak bánatból, hanem megkönnyebbülésből és örömből is. Ajkai remegtek, és alig hallhatóan suttogta:
— Köszönöm, fiam…
A kisfiú közelebb lépett, és megszorította a kezét. A veterán ebben az érintésben érezte meg azt, amire évek óta várt: hogy az áldozata nem merült feledésbe.
A járókelők lassították lépteiket. Néhányan megálltak, mások titokban letörölték könnyeiket. Az élet a parkban tovább folyt, de abban a pillanatban minden elcsendesedett, mintha tanúja lenne egy apró csodának.
A veterán a fiúra nézett, és megértette: amíg az új nemzedékek emlékeznek és hálát adnak, a múltja él. És a gyermek három szava számára többet jelentett, mint bármely érem.
