A terhességem alatt a kancám gyakran odatette a hatalmas fülét a hasamhoz és halkan nyerített – de egy nap hirtelen az orrával erősen a hasamnak ütött, és később valami szörnyű dolgot tudtam meg 😱😨
Volt egy saját gazdaságunk, ahol a férjemmel gyümölcsöket és zöldségeket termesztettünk, valamint teheneket, tyúkokat, disznókat és juhokat gondoztunk.
De a legnagyobb kincsünk a kancánk volt — okos, nemes és hűséges. Nemcsak segítő volt a gazdaságban, hanem igazi barát is, szinte olyan, mintha a család tagja lett volna.
Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, és fiunk lesz, a világ körülöttem megváltozott. Észrevettem, hogy a kanca különösen viselkedik.
Odahajolt hozzám, a nagy fülét a hasamra tette, mintha hallgatózott volna. Néha halkan nyerített, mintha örömében nevetett volna, és gyengéden megérintett az orrával.
Úgy tűnt, többet tud a babáról, mint én magam. A terhesség mind a hét hónapja alatt mellettem volt, védelmezett, figyelte minden lépésemet és sosem hagyott egyedül.
De egy nap minden megváltozott. A kanca hirtelen nyugtalan és agresszív lett. Az orrával a hasamnak ütött, nem erősen, de kellemetlenül. Rémülten hátrébb léptem és felkiáltottam:
— „Jaj! Mit csinálsz?”
De nem állt meg. Újra és újra a hasamhoz nyomta az orrát és a fogait, mintha kétségbeesetten mondani akarna valamit. Végül megharapott — óvatosan, de eléggé ahhoz, hogy a félelemtől elálljon a lélegzetem.
Reszkettem. Az első gondolatom szörnyű volt: „Valami történt a babával… A kanca bántotta őt.”
Pánikban azonnal kórházba mentünk a férjemmel. Az orvosok rögtön vizsgálni kezdtek. És amit felfedeztek, mindenkit sokkolt. 😨😱 Folytatás az első hozzászólásban 👇👇
Kiderült, hogy a fiunk súlyos szívfejlődési rendellenességben szenvedett. A korábbi vizsgálatok során ezt nem vették észre, és senki sem sejtette, hogy a helyzet kritikus.
De pontosan ekkor, néhány héttel a szülés előtt, a baba állapota hirtelen romlani kezdett. Ha nem érkeztünk volna időben, a következmények tragikusak lettek volna.
— „Csoda, hogy ma jöttek,” mondta az orvos. „Azonnal meg kell mentenünk a gyermeket.”
Ekkor eszembe jutott a kanca. A furcsa viselkedése, a kétségbeesett próbálkozásai, hogy felhívja magára a figyelmemet… Érezte azt, amit még az orvosok sem láttak.
Hosszú, aggodalommal teli napok, vizsgálatok és kezelések után sikerült megmenteni a kisbabánk életét. Amikor hazatértem, az első dolgom az volt, hogy odamentem hozzá, a hűséges kancámhoz.
Ott állt nyugodtan, lehajtott fejjel, mintha várt volna rám. Átöleltem a nyakát, és az arcomat a meleg szőréhez szorítottam:
— „Köszönöm, kislányom. Megmentetted a fiamat.”
A kanca halkan nyerített, és újra a hasamhoz tette a fülét, de ezúttal gyengéden és szeretettel, mintha tudta volna: a legrosszabb már mögöttünk van.
