A temetésen, éppen amikor a koporsót a halottaskocsiba akarták tenni, váratlanul megjelent egy ló.
Fehér volt, lihegett, az oldalai sárosak voltak, de a szemei éltek — tele fájdalommal. Lassan közeledett az emberekhez, majd egyenesen a koporsóhoz ment. Amit ezután tett, mindenkit megdöbbentett.
Amikor a gazdája meghalt, a ló még azon a napon kiszabadult az istállóból és elszökött. Senki sem tudta, hová ment. A halott családtagjai annyira elfoglaltak voltak a temetés előkészületeivel, hogy nem volt idejük megkeresni.
Két napig senki sem látta az állatot — mintha nyomtalanul eltűnt volna.
Pedig a ló megérezte a gazdája halálát. Közel tíz évig voltak együtt — a férfi kicsi csikó korától nevelte, beszélt hozzá, mint egy emberhez, kézből etette, ápolta, amikor beteg volt. A ló ismerte a hangját, a lépteit, még a hangulatát is.
Elérkezett a temetés napja. Az emberek sírtak, emlékeztek a halottra. De abban a pillanatban, amikor néhány férfi felemelte a koporsót, hogy betegye a halottaskocsiba, a fehér ló hirtelen előbukkant az erdőből.
Hirtelen megállt, hangosan nyerített, mintha utat kért volna. Az emberek ösztönösen félreálltak. A ló határozott léptekkel odament a koporsóhoz, lehajtotta a fejét — és azt tette, amitől mindenki elnémult a döbbenettől 😲😨 Folytatás az első kommentben 👇👇
A ló az orrát a koporsó fedelére tette, halkan fújtatott, és úgy hangzott, mintha sírna. Néhány percig teljes csend volt — még a szél is elállt.
Aztán, mintha megértette volna, hogy a gazdája soha többé nem tér vissza, egy hosszú, mély hangot adott ki, hasonlót egy panaszos sóhajhoz, és patájával a földre csapott. Sokan nem tudták visszatartani könnyeiket.
Amikor az autó elindult, a ló nem mozdult — éppen ellenkezőleg, közvetlenül elé állt, elzárva az utat.
Várni kellett, amíg magától félreáll. De még ezután is követte a kocsit — lépésről lépésre, vágtatva próbálta utolérni, mígnem kimerülten összeesett az út szélén.
Később azt mondták, hogy a ló még sokáig ott maradt azon a helyen, ahol utoljára látták. Mozdulatlanul állt, nem evett, nem mozdult, a távolba nézett — mintha még mindig várta volna, hogy szeretett gazdája a nevén szólítsa.
