A folyosón nyomasztó csend uralkodott. Szvetlána halkan szipogott, majd az ablak felé fordult. Odakint finom októberi eső szemerkélt, amely a lakótelep szürke panelházait egy barátságtalan, nyirkos alkonyba burkolta.
– Andrij, most már elég – szólt az apja, miközben kilépett a konyhából és egy konyharuhával törölgette a kezét. – Ami megtörtént, megtörtént. Most azon kell gondolkodnunk, hogyan segíthetünk a húgodnak.
– És nekem ki segített az elmúlt években? – Andrij érezte, ahogy a düh forrni kezd benne. – Amikor Marinával egy kilenc négyzetméteres szobában éltünk, közös vécével a folyosón, hol voltatok? „Andrij már felnőtt, megoldja.”
És most én vegyem magamhoz Szvetlánát az összes problémájával együtt a pici, bérelt egyszobás lakásunkba? – Fiam, hiszen teljesen egyedül van – az anyja újra megpróbálta megsimogatni a vállát.
– Nem, mama. Nem egyedül – Andrij hátrébb lépett. – Itt vagytok neki ti. Vigyétek magatokhoz. Nekem egy várandós feleségem van, ha esetleg elfelejtettétek volna. Ő nyugalmat igényel, nem a húgom felelőtlenségének következményeit.
– Mi folyik itt? – Marina kilépett a hálószobából, egyik kezét gömbölyödő hasára helyezve. – Semmi, drágám – Andrij védelmezőn átölelte a vállát. – A szüleim épp indulni készülnek. Szvetlánával együtt.
– Andrij, fiam… – Az anyja könyörgően kitárta a karját. – Nem, mama. A beszélgetésnek vége.
A szülők lehajtott fejjel indultak az ajtó felé. Szvetlána könnyáztatta arccal követte őket, miközben a fekete szempillaspirál csíkokat hagyott az arcán. Az ajtóban megtorpant, még egyszer visszafordult, és remegő hangon suttogta:
– Tudod, te mindig is egy önző ember voltál. Csak magadra gondolsz. – Én vagyok önző? – Andrij gúnyosan felhorkant. – Ki könyörgött új iPhone-ért a szüleinknek, miközben én lyukas cipőben jártam dolgozni?
Ki akart feltétlenül egy méregdrága bundát, míg én még a metrójegyen is spóroltam? Ki vette fel gondolkodás nélkül a teljes összeget a lakás eladásából, miközben tudta, hogy Marinával alig élünk meg?
– Ostoba voltam – Szvetlána lehajtotta a fejét. – Azt hittem, Maxim tényleg szeret. Hogy együtt családot alapítunk. – És én mit mondtam neked már az elején? Hogy egy csaló! De te nem hallgattál rám! „Csak irigy vagy a boldogságunkra!”
– Andrij gúnyosan utánozta a hangját. – Na és? Beteljesült az a nagy boldogság? Újabb nyomasztó csend telepedett a folyosóra. Marina óvatosan kibontakozott Andrij öleléséből, majd közelebb lépett Szvetlánához.
– Figyelj, megértem, hogy most nehéz neked. De el kell fogadnod, hogy a saját döntéseid vezettek ide. Mi keményen dolgoztunk, minden fillért félretettünk. És te? Te egy csalóra pazaroltad el az összes pénzed.
– Nem tudtam! – zokogta Szvetlána. – Olyan megbízhatónak, olyan gondoskodónak tűnt. Azt mondta, szeret.
– És egyszer sem gondoltál arra, hogy utánanézz? – Marina hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hogy legalább a közösségi médiában rákeress? Megtudd, hol él, kikkel áll kapcsolatban? Nem. Te fejjel rohantál a falnak.
– Lányok, elég legyen – az anyjuk próbált közéjük állni. – Szvetlána már így is eleget szenvedett. – Szenvedett? – Andrij gúnyosan felnevetett. – Mama, tudod, hogy nemcsak a lakás árát szórta el? Hiteleket is felvett – egy autóra,
amit Maxim állítólag a közös jövőjükre választott ki. És mondd csak, hol van most az az autó? – Maxim azt mondta, jobb, ha először az ő nevére írjuk, mert neki jobb a hitelminősítése – Szvetlána hangja egyre halkabb lett. – Aztán majd átiratjuk…
– És te ezt elhitted? – Andrij a halántékát dörzsölte. – Istenem, hogy lehet valaki ennyire naiv? Mondd meg – hogy? Az apja mélyet sóhajtott. – Most már nincs értelme a múlton rágódni. A jövőre kell koncentrálnunk.
Talán maradhatna nálatok egy ideig? Amíg munkát talál és talpra áll? – Papa, emlékszel, amikor három éve megkértelek, hogy segíts az önerővel egy saját lakáshoz? Akkor, amikor még jók voltak a kamatok? Saját otthonunk lehetett volna Marinával.
És mit mondtál? „Mindenki a saját életéért felelős, nem lehet örökké a szülőkre támaszkodni.” Emlékszel? – Hát, az más volt… – Miért lenne más, papa? Mert én nem néztem rád könnyes szemmel, mint egy elveszett kiskutya?
Mert én próbáltam magam megállni a saját lábamon? – Andrij, ő lány… – az anyja újra ugyanazzal a régi érveléssel próbálkozott. – Elég ebből, mama! – Andrij felemelte a hangját. – Huszonhat éves. Már nem gyerek. Ideje, hogy megtanulja viselni a saját döntéseinek következményeit.
– Nincs hová mennem – suttogta Szvetlána. – Sehová. Hozzátok nem jöhetek, a szülőknek kicsi a lakása. A barátnőim elfordultak tőlem, amikor kiderült, mit tett Maxim. A lakásba sem tudok visszamenni – kicserélte a zárat.
Marina és Andrij összenéztek. Az együttérzés és az eltökéltség keveredett bennük.
– Szvetlána, figyelj – mondta Marina halkan, megérintve a vállát. – Nem fogunk befogadni. A lakásunk kicsi, én pedig hamarosan szülni fogok. De segítek neked munkát találni. A plázánkban van egy-két álláslehetőség, utánajárok.
És egy ismerősöm kiad egy szobát egy albérletben. Nem luxus, de legalább fedél a fejed felett.
Szvetlána szipogott, majd lassan bólintott. – Rendben. Elfogadom a munkát és a szobát. De… legalább ma este maradhatok nálatok? Nincs máshová mennem. Andrij már tiltakozni akart, de Marina gyengéden megszorította a kezét.
– Egy éjszakára. Holnap elintézzük az állást és az albérletet. Aznap éjjel Andrij sokáig nem tudott elaludni. Még reggel is azt hitte, hogy soha nem fog tudni megbocsátani a húgának. De talán éppen ez a kudarc volt az, amire szüksége volt, hogy végre felnőjön.
