A saját gyermekeim rombolták le a házamat a szemem láttára, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna: a ház előtt ültem és keservesen sírtam, azt gondolva, hogy öregkoromra az utcán fogok maradni… de hirtelen valami váratlan történt 😲😢
A kertemben dolgoztam, amikor különös zajt hallottam, mély morajlást. A föld remegett a lábam alatt. Felemeltem a fejem – és megdermedtem. Egy hatalmas buldózer gördült be az udvaromba. A lapát lassan felemelkedett, majd egy pillanattal később hatalmas robajjal lezuhant a házam falára.
– Istenem… mit csinálnak?! – kiáltottam, és a kapu felé rohantam.
A ház, amelyben egész életemet éltem, a szemem láttára omlott össze. Minden lehulló tégla a szívemet hasította. Ezt a házat a férjemmel együtt építettük – deszkáról deszkára, kőről kőre. Itt nőttek fel a gyerekeim, itt telt el az életem.
Kirohantam az udvarra, és a gép hangját túlharsogva ordítottam:
– Álljanak meg! Ez az én házam! Ne nyúljanak hozzá!
A vezető kidugta a fejét a fülkéből, és bosszúsan odaszólt:
– Sajnálom, nagymama, de parancsot kaptam. A ház a legidősebb fiáé. Ő rendelte el a bontást.
– Mit mond?… – suttogtam levegő után kapkodva. – Ez tévedés! Én lakom itt! Hová menjek most? Az utcára?!
– Nem a mi dolgunk, – felelte ridegen a sofőr. – A munkánk a bontás.
Erőtlenül a földre roskadtam. Por szállt a levegőben, tégladarabok repültek szanaszét. Senki sem figyelt rám. A házam eltűnt, törmelékké vált.
A földön ültem, arcomat a kezembe temetve, és sírtam. Úgy éreztem, mintha a házzal együtt az egész életem is összeomlana.
„A saját gyermekeim… – gondoltam könnyeim között. – Hogy tehettétek ezt velem? A földért? A pénzért?”
De épp abban a pillanatban valami megdöbbentő történt 😱😲 Folytatás az első kommentben 👇👇
Pont akkor, amikor már majdnem elvesztettem a hitemet az emberségben, egy autó állt meg a kapunál. Kiszállt belőle a fiam — az, akit a történtekért hibáztattam…
– Hogy tehetted ezt, fiam?! – kiáltottam, miközben ököllel a mellkasát ütöttem. – Felneveltelek benneteket, etettelek titeket, éjszakákat virrasztottam értetek, és ti… ti leromboltátok a házamat, az életemet!
Csendben állt, lesütött szemmel. Nem tudtam megállni – a szavak maguktól törtek elő, a fájdalom és a könnyek közül.
– Kidobtatok az utcára! Azt akarjátok, hogy az árokban haljak meg?! Mit ártottam én nektek, gyermekeim?..
De hirtelen felemelte a fejét, közelebb lépett, és halkan azt mondta:
– Anya… kérlek, nyugodj meg. Félreértettél mindent.
Megzavarodva néztem rá.
– Hogyhogy félreértettem? Saját szememmel láttam! A ház romokban van!
– Igen, – bólintott, – a régi ház romokban van… mert már veszélyessé vált. Sokáig gondolkodtunk, hogyan mondjuk el neked, de tudtuk, hogy sosem egyeznél bele. Ezért döntöttünk úgy, hogy gyorsan cselekszünk.
Kinyújtotta a kezét, és hátra mutatott. Az ásógép mögött, a téglahalom és a por között valami váratlan tűnt fel: egy új, gyönyörű téglaház – világos falak, piros tető, új ablakok.
– Ez most a mi házunk, anya, – mondta mosolyogva, könnyeivel küszködve. – Itt építettük fel, ugyanarra a telekre. Odabent már minden készen van – bútorok, konyha, virágok az ablakban. Bocsáss meg, hogy nem mondtuk el korábban… Meg akartunk lepni téged.
Megdermedtem. A szívem hevesen vert, a könnyek pedig tovább folytak — de most már mások voltak: melegek, édesek, a megkönnyebbülés és a szeretet könnyei.
