A nagymamámtól örököltem egy régi házat az erdő közepén: el akartam menni megnézni, de anyám megtiltotta… és később megtudtam, miért 😨😨
Amikor gyerek voltam, alig tartottuk a kapcsolatot anyám anyjával. Csak néhány halvány emlék maradt — pár évnyi együttlét, és ennyi. Aztán minden megszakadt.
Nem tudtam, miért. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, később pedig, amikor kérdéseket tettem fel anyámnak, csak elhárította őket.
Idővel hozzászoktam, belenyugodtam. De nemrég jött a hír: nagymamám meghalt. Nem mondhatom, hogy szomorú vagy bánatos voltam — alig emlékeztem rá. Mégis, valami meglepett: rám hagyta a faluban lévő házát.
A kíváncsiság felülmúlta a közömbösséget. Legalább látni akartam a házat, megérteni, milyen, és talán később eladni. De amikor ezt anyámnak elmondtam, hirtelen láthatóan ideges lett:
— Ne menj oda, kérlek.
— Miért, anya? Mi van ott?
— Nem akarom, hogy elmérj oda.
— Anya, mit titkolsz?
— Semmit…
— Hazudsz! Miért nem beszéltél a nagymamával? Miért nem mondasz semmit?
— Egyszerűen ne menj oda… különben nagyon megbánod. Többet nem mondhatok.
A szavai csak fokozták a kíváncsiságomat. Rájöttem, hogy mindenképpen el kell mennem. Túl sok titok volt ebben a családban.
Amikor megérkeztem a címre, a ház az erdő közepén állt. Egy régi téglaház, omladozó tornáccal, ami teljesen átlagosnak tűnt. Még kissé otthonosnak is. Odamentem, lehajoltam — a kulcs a lábtörlő alatt volt.
Betettem a zárba, lassan elfordítottam, és kinyitottam az ajtót. Beléptem — és megrémültem. 😨😢
Most már értettem, miért félt anyám ennyire ettől a helytől… Folytatás az első kommentben 👇👇
A szobákat nézegettem, amikor a tekintetem megakadt a falon. Egy régi fénykép volt keretben. Odamentem, és megdermedtem. A képen anyám, apám… én — egészen kicsi, körülbelül három éves… és még egy fiú. Körülbelül tíz éves lehetett.
Álltam ott mozdulatlanul, a tekintetem az arcán. Ki lehetett ő? Miért nem láttam soha? Dermesztő hideg futott át a mellkasomon. Valami nem stimmelt. Hazudtak nekem.
Reszkető kézzel hívtam anyámat.
— Anya… ki ez a fiú a képen?
A vonal túlsó végén hosszú csend volt. Már azt hittem, nem fog válaszolni, amikor hirtelen hallottam a zokogását.
— Nem kellett volna látnod… — mondta anyám. — Volt egy idősebb fiútestvéred.
Megdermedtem, nem akartam elhinni a fülemnek.
— Testvér?..
És anyám végre elmondta az igazat. Sok évvel ezelőtt együtt mentünk nagymamámhoz a faluba. Három éves voltam, a testvérem tíz.
A kertben játszottunk, miközben nagymama az ebédet készítette. A testvérem felmászott egy fára… túlbecsülte az erejét, lezuhant, és olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörte a gerincét. Nem tudták megmenteni.
Azóta anyám soha nem tudta megbocsátani nagymamámnak, mindent neki tulajdonított. Örökre eltávolodott tőle, és megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjek vele, attól félve, hogy a múlt emlékei és árnyai fájdalmat okoznak nekem.
Álltam a házban, a telefont a kezemben tartva, és a szemem előtt még mindig az a fiú volt a képről. A testvérem, akiről csak most tudtam meg, hogy létezik.
