A vendégek elnémultak, amint megjelent a templom hátsó részében. Az összes suttogás, a visszafogott nevetés és az orgona vidám hangjai egy olyan mély csenddé váltak, hogy szinte hallani lehetett a szívek dobogását.
A menyasszony hatalmas volt. Több mint 500 kilogrammos súlyával lassan mozgott, két segítőre támaszkodva, elefántcsontszínű ruhája úgy terült köré, mint egy hatalmas vitorla. Minden lépése csodának tűnt. Kamerák kattogtak. Néhányan elfordították a fejüket, mások tágra nyílt szemmel bámultak, nem tudták, sajnálják-e vagy csodálják a bátorságát.
De senki sem tudott levenni róla a szemét.
Évekig többnyire a házban élt. Az orvosok figyelmeztették, hogy negyvenéves korát sem fogja megérni. Barátai suttogták, hogy soha egyetlen férfi sem veszi majd komolyan. Ő maga keserűen viccelődött: „Fehéret csak a saját temetésemen fogok viselni.” És most mégis ott volt — ragyogóan, remegve, az oltár felé tartva, ahol a vőlegénye várta.
A férfi nem mosolygott. Nem törölte le a könnyét, ahogy sok menyasszony álmodja, hogy a férje majd teszi azon a napon. Az arca komoly volt, mintha valami mélyebb, belső vihar tombolt volna benne.
Elkezdődtek a fogadalmak. A vendégek előrehajoltak, visszatartva lélegzetüket. Amikor a férfihoz ért a sor, mindenki egy egyszerű „Igen, akarom”-ra számított. De ehelyett megfogta a nő kezét, a szemébe nézett, és olyasmit mondott, amitől a teljes terem elnémult.
„Nem akarlak ma feleségül venni.”
A templomban felhördülés futott végig. Néhányan azt hitték, ott, mindenki előtt elhagyja őt. A menyasszony arca elfehéredett, ajka remegett, ahogy próbálta kihúzni a kezét. De a férfi erősebben megszorította, és határozott, mégis gyengéd hangon folytatta.
„Nem akarlak ma feleségül venni,” ismételte, „mert már azon a napon feleségül vettelek, amikor megismertelek. Attól a pillanattól kezdve, hogy felvittem a bevásárlásodat a lépcsőn, attól az első nevetéstől kezdve, amit a konyhában megosztottunk, a tiéd voltam. Ez az esküvő nem a kezdetünk — ez csak az ünnepe annak, ami már évek óta igaz.”
A menyasszony sírni kezdett. Nem a szégyen vagy megaláztatás könnyei voltak, hanem a felszabadulásé. Élete során először érezte, hogy minden gúny, tekintet és kétség súlya lehull róla.
A vendégek tapsban törtek ki. Néhányan nyíltan sírtak. A pap is alig tudta folytatni a szertartást, annyira meghatotta a pillanat őszintesége.
Később, amikor megkérdezték, miért mondta ezeket a szavakat, a vőlegény így válaszolt:
„Mindig azt hitte, hogy túl nagy ahhoz, hogy szeressék, és méltatlan a boldogságra. Azt akartam, hogy mindenki előtt tudja: szerettem már jóval azelőtt, hogy végigsétált volna ezen a folyosón. A házasságunk nem a súlyáról szól, hanem a szívéről.”
Kiderült, hogy azon a napon a legváratlanabb dolog, amit a férfi tett, nem az volt, hogy elvette — hanem hogy megmutatta a világnak, ő már a kezdetektől a felesége volt.
