A legtöbben már nem ismerik ezeket a régi kifejezéseket…

Birbitél, caflat, cinadró, totojáz…

Változik a világ, s vele együtt nyelvünk is. A sok ízes, régi kifejezés mára elavulttá válik – köszönhető ez persze annak is, hogy nagyrészt tájszavakról van szó, melyeket nálunk így, máshol másképp mondanak.

S nyilván helyébe lép az irodalmi nyelv, melynél nincs megértési probléma, hisz mindenütt ugyanazt jelenti… Pedig milyen szép, ízes kifejezések voltak ezek:

A pontos, rendszerető embert régen akkurátusnak mondták. Ha azt akarták, hogy jobban csináljon valamit, akkor alterálták, vagyis ösztönözték.

Néhanapján, vagyis alkalmasint –  babra, vagyis aprólékos munkát is kénytelenek voltak végezni.

Ha azt mondták, hogy a bibillér birbitéli a kompirt, vagy kolompírt, akkor mindenki tudta, hogy egy asszony  piszkálgatja, apró gaztól megszabadítja a krumplit. (mikor épp hogy kidugta a fejét a földből)

Ne bandzsalogj már annyira!- mondták, ha valaki nagyon bámult valamit, esetleg kancsalult nézett.

Ha egy gyereket megcsiklandoztak, akkor az bizsergélés volt.

Aki befele gacsolt, arra azt mondták: böte. És dukált a balkezesnek is…

Netán elfelejtkezett megfésülködni, és borzas volt a szomszéd? Az bizony bogjos volt.

A hordót ősszel büdöskűzték, vagyis kénezték.

Ha sokat caflatott, cankózott valaki, vagyis sokat mászkált – nem volt nagy szám ha utána bicékelt, lesántult.

Ha a csajbókos (szeleburdi) cinadró (macska) netán lopott valamit az asztalról, akkor  volt nagy cécó (felhajtás). Ilyenkor persze az asszony elkezdett ágálni, csatítani (kiabálni) rendesen, s ordította, hogy íssz ki (kifele).

Ha valaki csöföntös volt, annak bizony nem volt mindig helyén az esze.

Nem nézték jó szemmel régen, ha netán sokat dévánkoztál, totojáztál – bizonytalankodtál…

Ha a dikó (összetákolt ágy) kényelmetlen volt, akkor dosztig (teljesen, épp) elég volt a rövid alvás is, pirkadatkor émetten (ébren) voltál. Reggel aztán ment a gödhölés (köhögés). Megnézte emberünk arcát  a borotválkozó tükörben, s szörnyülködve látta hogy ott díszeleg az orrán egy k..vagörcs, ami bizony pattanást jelentett.

Egy férfi zsebéből sosem hiányozhatott a hutykora – ami bizony a bicska neve.

Ha valaki sokat kötölőcködött – kötekedett – annak bizony rövidesen kámpicsorodás (sírdogálás) lett a vége.

Ha a háznál volt eladó sorban lévő lány, akit kommendáltak – ajánltak valakinek – akkor előbb-utóbb megjelent a gyalogszarka, vagyis a házasságközvetítő asszony. A kommendált lány persze nem lazsukált, nem lustálkodott, hisz nem lett volna akkor kokány (nagymenő) a kérő.

A tüzet masinával gyújtották, vagyis gyufával.  A spóron az ételt kötyfötölték, hogy le ne égjen. (kavargatták). Sokszor főztek nyögvenyelőt, mely tulajdonképpen egy túrós, pirított zsemlemorzsás, tömény főtt tésztaféle.

Ha valakinek a lába macskásodott, akkor bizony azt se tudta mit csináljon, mert görcsbe állt rendesen.

bolházás nem feltétlenül a bolhák kibogarászása volt, a ritkítás is ugyanezt tette.

Ha templomba mentek, akkor illett a lódujjkasszába pénzt is dobni. (persely)

Ha pedig valaki kimurított, vagy megmurilt – papot hívtak hosszá, s intézték a temetést.

Ha egy nyakóc (puccos nyakú) pesznyes (gyámoltalan) takonpóc (gyermek) a potyorázó (szemerkélő) esőben kint bóklászott (mászkálva nézelődött) az udvaron putinájában (hátulgombolós egyberuhájában) – akkor bizony előbb-utóbb szutyongatták (noszogatták), hogy ne sertepertéljen (mászkáljon) kint, hanem kotródjék befele, mert gedhes (beteg, köhögős) lesz, és még suprikálás (óvatos verés) is lehet a vége…

Érdekes, hogy legtöbbünknek ezek a szavak ismerősek, de nem használjuk – mert egyszerűen nem jut eszünkbe, vagy ósdinak, maradinak gondoljuk, esetleg nem illik a városi környezetbe, “még parasztnak néznének” a szomszédok – pedig hát régen városon, falun ugyanúgy beszéltek.

Mindenesetre érdekes ismerni ezeket  a kifejezéseket, s néha – oda illő környezetben – akár használhatnánk is. Csak annyira legalább, hogy fennmaradjon eredeti jelentésük.

Nyilván Te is tudnád folytatni a sort…?! Fotó: Fortepan/Berkó Pál Forrás