“A jószág volt az aranya a népnek”

Annak idején másképp viszonyultak az emberek az állatokhoz.Bár nyilvánvaló volt, hogy a haszonért tartották őket, nem kedvtelésből – mégis közelebb álltak hozzájuk, egyfajta társként tekintettek rájuk.

Társ a munkában, társ a megélhetésben.

Igen, akkor is leadták a sertést, a borjút, a bikát, hisz élni kellett valamiből, és ez az élet sorja…

De emlékszem, amikor Miklós bácsi kivitte a bikát az állomásra, mert az olaszoktól jöttek átvenni, bizony megsiratta mindegyiket, mert a közel egy év alatt a szívéhez nőttek.
Szívéhez nőttek a tehenek is, amiket már egy idő után, a kilencvenes évek végén nem volt érdemes tartani. És kénytelen volt leadni őket, hisz bírni sem bírta már úgy magát, de azt sem tudta volna teljesíteni, amit egy idő után elvártak a “tejes gazdáktól”, nem ment volna a sok beruházás.

A földet sem csinálta már tovább, hisz alig kapott a terményért valamit, ami nyereség lehetett volna, azt az átvevő rakta zsebre minden szemrebbenés nélkül…
Régen ez a mondás – A jószág volt az aranya a népnek –  nem csak szólam volt, és egyáltalán nem csak az anyagiakra értették.

Az állatot, a jószágot nagy becsben tartották – hisz tudták, hogy a megélhetésük függ tőle, sok tanyán – furcsa kimondani – de volt, hogy az állatok jobb körülmények között éltek, mint maga a gazda.

Nem tárgyként tekintettek rájuk, hanem egyfajta társként. Lesték szükségleteiket, és amennyire mód volt rá –  kedveztek nekik.

Pici koruktól ezt látták szüleiktől is, nem csoda, ha életükké vált a jószágtartás, és ezzel együtt minden, ami az ellátásukhoz szükséges volt.

A csirkéket, baromfikat saját maguk, kotlóssal keltették, a csirkék, és a többi szárnyasjószág is nem csak eledel forrásként tekintett a gazdára, gazdasszonyra, sokkal közelebbi kapcsolatban álltak, mint manapság, amikor csak bedobjuk a tápot, kukoricát nekik, összeszedjük a tojást, takarítjuk a helyét, ennyi. Figyelték, ahogy nőttek, figyelték, hogy mozogtak, nincs-e valami bajuk, elég élénkek-e, egyfajta pihenés, már-már szórakozás volt közéjük leülni, és lesni bogarászásukat, kapirgálásukat, elégedetten fejlődésükkel.

A tehén ellésénél ott voltak, saját maguk segítettek, ha kellett, csak legvégső esetben hívták az orvost, hisz szinte mindenhez értettek, az orvossal is egyenrangú szinten beszélgettek. A borjú volt az első, ő szophatott először annyit, amennyi kellett neki. Minden más csak utána következett. Ha azt akarta a gazda, hogy szépen fejlődjön, akkor hagyta egészen nagy koráig tejet szopni. Vagy ha az anyja már nem akart vele bajlódni, vagy kellemetlen volt már számára a nagy borjú döfködése, akkor a lefejt tejből kapott még egy jó köcsögnyit.

Disznóéknál gyakran előfordul, hogy vagy nem gondoskodik a koca a malacokról, mert nincs teje, vagy sokan fial, és képtelen ellátni annyi malacot, amennyi alatta van. Ilyenkor a gazda, és gazdasszony nem adta fel, hanem saját maga nevelte a kicsiket. Ha tél volt, akkor akár a házban is bent. Néhány óránként felkelve, tejet melegítve, takarítva alóla – ugyanúgy, mint akár egy gyerekkel.

Akár éjszaka is etetve eleinte.

Fialásnál amúgy is talpon kellett lenni, a disznó mellett – főleg az elsőnél – ott kellett lenni, nehogy ráfeküdjön, figyelni, elfogadja-e őket.

Így volt ez a birkáknál, kecskéknél, és még a nyulaknál is.

A jó gazda imádta az állatokat, nem kihasználta őket, hanem értük élt.

És ha idővel meg kellett válni tőlük, hisz ez volt a sorsuk, eladta, vagy leadta őket, akkor valahol meg is siratta…

Fotó: Fortepan/Urbán Tibor, Pinteres, Fortepan/Fortepan

Forrás