A férjem DNS-tesztet követelt, és biztos volt benne, hogy a fia nem az övé. Amikor a tesztek elkészültek, az orvos felhívott, és valami szörnyűt mondott 😱😱
Tizenöt évvel azután, hogy együtt neveltük a fiunkat, a férjem hirtelen ezt mondta:
— Mindig is kételkedtem benne. Itt az ideje egy DNS-tesztnek.
Nevettem, mert még az ötlet is abszurdnak tűnt. De a nevetésem gyorsan elillant, amikor végül elvégeztük a teszteket.
Ez kedden történt. A férjemmel vacsoráztunk, amikor hirtelen olyan szemmel nézett rám, ami megdermesztett.
„Már régóta mondani akartam neked ezt,” mondta, „de nem akartalak megbántani. A fiunk nem hasonlít rám.”
„De hasonlít az anyádra, erről beszéltünk!” próbáltam tiltakozni.
„Nem számít. Tesztet akarok. Vagy válás.”
Nagyon szerettem a férjemet, és imádtam a fiamat. Biztos voltam a hűségemben: soha nem volt más férfi, csak őt szerettem. De a lelki nyugtom érdekében elmentünk a klinikára, és elvégeztettük a teszteket.
Az eredmények egy hét múlva érkeztek. Az orvos felhívott, és sürgős találkozóra hívott. A folyosón a rendelő előtt éreztem, hogy remeg a kezem. Belépve az orvos felnézett az újságjából, és komolyan azt mondta:
„Üljön le.”
„Miért, doktor úr? Mi a baj?” – éreztem, hogy hevesen ver a szívem.
És akkor meghallottam azokat a szavakat, amelyek megváltoztatták az életemet… 😲😲
— A férje nem a fia biológiai apja.
— Hogyan lehetséges ez?! – majdnem kiabáltam. – Mindig hű voltam hozzá. Senkim sem volt más!
Az orvos mélyet sóhajtott:
— Igen, és ami még furább, az az, hogy ön sem a fiú biológiai anyja.
Elsötétült a tekintetem. Nem akartam elhinni.
— Mit mond? Hogyan lehetséges ez?
— Pontosan ezt kell megtudnunk – mondta az orvos. – Ismételjük meg a teszteket, hogy kizárjuk a hibát. Aztán megpróbáljuk átnézni az iratokat, hogy mi történt.
Megismételtük a teszteket. Az eredmények ugyanazt igazolták. Két héten át mintha nem is magamnál lettem volna. A férjem hallgatott, gyanakodva nézett rám, én pedig éjszaka sírva öleltem a fiamat.
Vizsgálatot indítottunk. Régi dokumentumokat szereztünk be a szülészeten, és kerestük az akkor dolgozó orvosokat, ápolókat. Sok minden elveszett, de lassan kezdett tisztázódni a helyzet.
Két hónappal később megkaptuk a hírt: valóban cseréltek csecsemőket a kórházban. A mi biológiai gyermekünket véletlenül egy másik családhoz adták, és nekünk egy másik gyerekünk volt.
A legrosszabb, hogy hasonló esetek már korábban is történtek ebben a kórházban. Az igazgatóság megpróbálta eltussolni a hibákat, de mi találtunk bizonyítékokat.
Nem tudtam, hogyan tovább. A fiú, akit egész szívemből szerettem, nem az enyémnek bizonyult. De ő továbbra is az én gyermekem maradt.
A férjemnek időbe telt, mire ezt megértette.
És valahol a világban él a biológiai gyermekünk – talán egy másik családban nő fel.
