Amikor anyám újra férjhez ment, nehezen fogadtam el az új férfit az életünkben. Nem gyűlöltem, de nem is tudtam úgy nézni rá, mint egy igazi apára. Ő kedves volt, mindig próbált közeledni hozzám, de bennem ott motoszkált a gondolat: „Ő sosem lesz a valódi apám.”
Egy hűvös őszi napon történt, hogy segítettem anyámnak rendet rakni a padláson. Régi ruhákat válogattunk, amiket adományba szerettünk volna adni. A dobozok mélyén találtunk egy kopott, régi dzsekit, ami a mostohaapámé volt. Már évek óta nem hordta, ezért anyám azt mondta, mehet a zsákba.
Mielőtt beledobtam volna, a zsebében megcsörrent valami. Benyúltam, és egy gyűrött borítékot húztam elő. Benne egy megsárgult fénykép lapult. A képen egy fiatal fiú állt egy kislány mellett. A fiú azonnal ismerős volt — a mostohaapám volt, fiatalabb korában. A kislányt azonban nem ismertem.
Kíváncsian kérdeztem meg anyámtól, ki az a lány a képen. Anyám elsápadt, majd halkan csak annyit mondott: „Ő a húga volt… évekkel ezelőtt hunyt el egy betegségben. A mostohaapád sosem szeret erről beszélni, mert nagyon közel álltak egymáshoz. Őt veszítette el legfiatalabbként, és a fájdalmat azóta is magában hordozza.”
Ahogy néztem a képet, hirtelen minden megváltozott bennem. Megértettem, miért van mindig olyan türelmes hozzám, miért próbál ennyire jelen lenni az életemben. Nem azért, mert pótolni akarja az apámat — hanem mert tudja, milyen érzés elveszíteni valakit, akit igazán szeretsz.
Aznap este, mikor hazajött, odamentem hozzá, és átadtam a fotót. A szeme könnybe lábadt, majd szoros ölelésbe vont. Nem szólt semmit, de nem is kellett. Éreztem, hogy onnantól kezdve valami végleg megváltozott köztünk.
Attól a naptól kezdve már nem csak „anyám férjeként” tekintettem rá. Hanem apaként.
