A bevásárlóközpontban sétáltunk a lányommal, amikor hirtelen megragadta a kezem, és a mosdó felé húzott: Amint bezártuk a fülke ajtaját, valamire mutatott, és suttogta: „Anya, láttad ezt?” 😨😱
Aznap úgy döntöttünk, hogy együtt töltünk egy kis időt, és elmentünk a bevásárlóközpontba. Néhány ruhát kellett vennünk neki — közeledett egy ünnep, és arról álmodott, hogy megtalálja „a legszebb ruhát”.
Nevetgélve jártuk a boltokat, mindent felpróbáltunk: könnyű nyári ruhákat, masnis modelleket, csillogó szoknyákat. A lányom a tükör előtt forgott, és izgatottan kérdezte:
— Anya, ez jól áll nekem?
Mosolyogtam, néztem őt, és arra gondoltam, milyen gyorsan felnő. Minden nyugodt és teljesen hétköznapi volt, míg hirtelen meg nem állt a bolt közepén. A tekintete komollyá vált, ajkai megremegtek, és halkan, de határozottan mondta:
— Anya, azonnal menjünk a mosdóba. Most.
Azt hittem, egyszerűen csak dolga van, és viccelődve feleltem:
— Ilyen hirtelen? Rendben, menjünk.
Elindultunk a mosdók felé, de észrevettem, hogy folyton hátranéz. Egyre erősebben szorította a kezem, mintha attól félne, hogy elengedem. Amint bementünk, gyorsan behúzott egy fülkébe, belülről bezárta az ajtót, és egy szót sem szólt. Az arca sápadt volt, a szemei tele félelemmel.
— Anya, — suttogta, — te is láttad?
— Mit, kicsim? — kérdeztem, nem értve semmit.
De az ujját az ajkaira tette:
— Pszt. Ne mozdulj. Nézz oda.
Az ajtó alatti résre mutatott. Lehajoltam és jobban megnéztem — és jeges borzongás futott végig a hátamon, mert megláttam… 😱😱
Folytatás az első kommentben 👇👇
Az ajtó alatt fekete férficipők látszottak. Nagyok, koszosak, kioldott fűzőkkel — és nyilvánvalóan nem takarítóé voltak.
Férficipők. A női mosdóban.
Megszorítottam a lányom kezét, és megpróbáltam minél csendesebben lélegezni. A szívem vadul vert, és ezernyi gondolat cikázott a fejemben — ki lehet ez? Miért van itt? Mozdulatlanul álltunk, mozdulni sem mertünk, amikor hirtelen halk, de jól hallható kopogás hallatszott a fülke ajtaján.
Éreztem, ahogy a lányom még erősebben kapaszkodik belém.
— Anya… — suttogta. — Ő az.
Reszkető hangon kérdeztem:
— Mit akar tőlünk? Most azonnal hívom a rendőrséget!
Nem jött válasz. Csak egy nehéz lélegzet hallatszott az ajtó túloldaláról. Aztán — lassú, nehéz lépések távolodtak, és visszhangoztak a csempézett padlón.
Még sokáig mozdulatlanul álltunk, amíg a csend már szinte elviselhetetlen lett. A lányom rám nézett, ijedten:
— Anya, ki volt az?
— Nem tudom, — válaszoltam, igyekezve nyugodtan beszélni, bár remegett a kezem. — De nem megyünk ki, amíg apa meg nem érkezik.
Felhívtam a férjemet, és halkan elmondtam neki mindent. Azonnal elindult. Vártunk, visszafojtott lélegzettel. Kintről hallottuk, ahogy emberek jönnek-mennek, víz folyik, de minden neszre összerezzentünk.
Amikor a férjem végre megérkezett és hívott minket, kinyitottam az ajtót, még mindig fogva tartva a lányom kezét. Kiléptünk — és csak akkor vettük észre, hogy a mosdó bejárata előtt egy sötét sáros csík húzódik a padlón: a nyom azokból a cipőkből.
