Az alábbi gondolatokat az interneten találtuk, és fontosnak találjuk megosztani. Írójuk nevét nem ismerjük, nevezzük őt most egyszerűen Anitának. Anita leírja, hogy színes a haja és tetoválásai vannak, ugyanakkor ápolónőként dolgozik.
Munka után leugrott a boltba, hogy megvegyen pár dolgot. Már éppen fizetett a kasszánál, amikor a pénztáros a kórházi névtáblájára nézve megkérdezte: „Mit csinálsz ott?”
Anita elmondta, hogy ápolónő. A pénztáros megrökönyödött, hogy színes hajjal ápolónőként dolgozik. Vajon mit gondolnak róla a betegek? Erre még a sorban hátrébb álló idős nénit is megkérdezte, hogy mit gondol Anita hajáról.
A hölgy csak ennyit válaszolt: „Semmi baj vele drágám, csak nem nekem való. ” A pénztáros már csak halkan, szinte magában morgott, hogy náluk ezt nem engedik, és nem érti, hogy a kórház hogyan járulhat hozzá…
Anita ezután leírja a gondolatait: nem emlékszik rá, hogy a hajszíne gátat jelentett volna, hogy elvégezze a feladatát, és segítsen a betegeknek. A tetoválásai sem akadályozták meg abban, hogy a rémült, zavarodott alzheimeres betegek kezét fogva megnyugtassa őket.
A fülében lévő pírszingek sem gátolták meg, hogy végighallgassa az idős betegek búját, bánatát, és érzelmi támaszt biztosítson számukra.
A nyelvpiercingje sem tartotta vissza, hogy szóban bátorítsa a betegeket vagy a gyászoló családtagokat.
Ezért nem érti, miért ne tudná elvégezni a munkáját, miért lenne alkalmatlan a festett haja, a tetoválási és a pírszingek miatt, miközben vidám és törődő természetű, mosolygós, és imád segíteni az embereknek??! Neki ez az élete és imád segíteni!
Az ember hozzáállása, segíteni akarása nem függ a külsejétől! Neked mi a véleményed?
