„A tej pár forint volt, a kenyér alig került valamibe, és száz forinttal még tele lehetett rakni a kosarat.” Hasonló mondatot valószínűleg mindenki hallott már, amikor szóba kerül, mennyibe kerültek a dolgok Magyarországon a rendszerváltás előtt.
A régi árcédulák mai szemmel valóban elképesztően alacsonynak tűnnek. Csakhogy van egy apró részlet, amely nélkül nagyon könnyű félreérteni ezeket a számokat:
1989-ben a fizetések sem a mai szinten voltak.
Ezért önmagában annak nincs sok értelme, ha egymás mellé tesszük egy liter tej akkori és mai árát. Sokkal érdekesebb azt megnézni, hogy egy átlagos dolgozónak mennyi ideig kellett dolgoznia ugyanazért a termékért.
A néhány forintos tej tényleg olcsó volt?
A nyolcvanas évek végének árai ma szinte hihetetlennek tűnnek. Egy liter tej ára nagyjából néhány forint volt, egy kiló kenyérért pedig szintén csak néhány tíz forintot kellett fizetni.
Ha ezeket a számokat egy mai, több száz forintos tejjel vagy kenyérrel hasonlítjuk össze, könnyű arra jutni, hogy régen minden sokkal olcsóbb volt.
Csakhogy egy 1989-es forint és egy mai forint vásárlóereje teljesen más.
A havi átlagkereset akkoriban nagyságrendileg tízezer forint körül mozgott. Vagyis nemcsak az árakból kell levenni egy nullát vagy kettőt – a fizetések is töredékei voltak a maiaknak.
Ezért érdemes inkább munkaidőben számolni
Tegyük fel, hogy valaki bemegy a boltba, és vesz egy liter tejet, egy kiló kenyeret, vajat, tojást és néhány üveg sört.
Az akkori árcédulákat nézve az egész bevásárlás nevetségesen olcsónak tűnhet.
De az igazán érdekes kérdés nem ez.
Hanem az, hogy hány percet vagy órát kellett dolgozni azért a pénzért.
Ha így hasonlítjuk össze a két korszakot, már sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki. Bizonyos alapvető élelmiszerek valóban nagyon olcsók voltak, különösen azért, mert az árukat szabályozták, illetve egyes termékek árát az állam is támogatta.
Más termékeknél azonban egészen más volt a helyzet.
A tartós fogyasztási cikkeknél jön az igazi meglepetés
Ha valaki 1989-ben nem tejet vagy kenyeret, hanem például televíziót, hűtőszekrényt vagy automata mosógépet szeretett volna vásárolni, már egészen más összegekkel találkozott.
Egy komolyabb háztartási gép ára akár egy vagy több havi kereset jelentős részét is elvihette.
És itt mutatkozik meg igazán, miért félrevezető pusztán az árcédulákat összehasonlítani.
Egy mai mosógép forintban természetesen sokszor annyiba kerül, mint egy 1989-es. Ettől azonban még nem feltétlenül kell érte többet dolgozni.
Sőt, számos műszaki cikknél éppen az ellenkezője történt: a fizetésekhez viszonyítva sokkal könnyebben elérhetővé váltak.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy lehetett-e kapni
Van egy másik tényező is, amelyet egy régi árlista egyáltalán nem mutat meg.
Nem minden termékből volt olyan választék és folyamatos kínálat, mint napjainkban.
Egy termék papíron lehetett kedvező árú, de ez kevésbé számított, ha nehéz volt hozzájutni, várni kellett rá, vagy csak korlátozott választékból lehetett vásárolni.
Ez különösen bizonyos műszaki cikkeknél és autóknál volt látványos.
Vagyis egy korrekt összehasonlításnál nemcsak azt kell megkérdezni, hogy mennyibe került valami, hanem azt is:
mennyi munkával lehetett megkeresni az árát, és mennyire volt egyszerű ténylegesen megvásárolni?
De van olyan terület is, ahol a régi rendszer egészen más képet mutat
A történet azonban nem intézhető el azzal, hogy „ma minden jobb”.
Az egyik legfontosabb ellenpélda a lakhatás és a háztartások rendszeres kiadásai.
A lakbérek, a rezsi egyes elemei és számos államilag szabályozott szolgáltatás egészen más arányt képviselt a családok költségvetésében, mint manapság.
Ez azért fontos, mert az ember nem csak vajat és televíziót vásárol.
Hiába kerül egy műszaki cikk kevesebb munkába, ha közben a lakhatás a fizetés jóval nagyobb részét viszi el.
Ezért teljesen érthető, hogy két ember egészen másképpen emlékszik ugyanarra az időszakra.
Miért tűnnek mégis hihetetlenül olcsónak az 1989-es árak?
Részben azért, mert hajlamosak vagyunk a régi árat a mai fizetésünkkel összevetni.
Ha valaki azt hallja, hogy egy termék 10 vagy 20 forintba került, automatikusan a mai tíz- és húszforintos értékére gondol.
Pedig ez olyan, mintha két teljesen különböző mércét használnánk.
A korabeli fizetések mellett ugyanaz a húsz forint egészen mást jelentett.
Ráadásul az akkori gazdaságban számos ár nem tisztán piaci alapon alakult. Az állami árszabályozás és támogatások miatt bizonyos alapvető termékeket szándékosan tartottak alacsony áron.
Van egy kérdés, amely sokkal többet mond minden régi árcédulánál
Amikor legközelebb előkerül egy régi újság vagy árlista, és valaki felkiált:
„Nézd, mennyibe került akkor a tej!”
érdemes feltenni mellé még egy kérdést:
„És mennyit kerestél akkor?”
Majd egy harmadikat:
„Hány percet vagy órát kellett dolgoznod érte?”
Ez már sokkal közelebb visz a valósághoz.
Egyes élelmiszerek és szolgáltatások valóban rendkívül olcsók voltak. Más termékekért viszont a fizetéshez képest jóval komolyabb összeget kellett kiadni, és a választék, illetve a hozzáférhetőség is teljesen más volt.
Tehát jobb volt 1989-ben vagy most?
Erre egyetlen régi árlista alapján nem lehet tisztességes választ adni.
A megélhetést egyszerre határozza meg a fizetés, az élelmiszerek ára, a lakhatás, a rezsi, a közlekedés, a tartós fogyasztási cikkek ára és az is, hogy milyen termékekhez és szolgáltatásokhoz fér hozzá az ember.
A régi néhány forintos árak tehát valódiak voltak. Csak önmagukban nem mondják el a teljes történetet.
Ha valóban össze akarjuk hasonlítani 1989-et napjainkkal, nem azt kell kérdezni, hogy hány forintba került egy liter tej.
Hanem azt, hogy mennyi ideig kellett dolgozni érte.
És amikor így kezdünk számolni, könnyen kiderülhet, hogy néhány dolog tényleg olcsóbb volt régen – mások viszont jóval nagyobb terhet jelentettek egy átlagos magyar családnak, mint ahogyan azt ma a régi árcédulák alapján gondolnánk.
