A fiatal éveimben rájöttem, hogy a legijesztőbb nem az üres lakás, hanem egy ház, tele emberekkel, akiknek már nem vagyok fontos.
– Már megint nem azt a kenyeret vetted! – hallottam Éva hangját, miközben a bevásárlószatyrokat pakoltam ki a konyhában. – Készültél, mondtam, élesztőmentes kell! Ötödször mondom már!
Dramatikusan megfogta a kenyér végét, mintha az valami mérges hernyó lenne.
– Évike, elfelejtettem, bocsáss meg. Össze-vissza rohangálok.
– Állandóan rohangálsz, Anna néni. És ezt nekünk kell megennünk! Mártonkának lehet allergiája!
A konyhapultra dobta a kenyeret olyan arccal, mintha hatalmas szívességet tett volna, hogy nem a kukába hajítja.
Egy nagyot nyeltem. Unokám, Márton hatéves, és életében sosem volt allergiája a sima kenyérre.
Ekkor lépett be a fiam.
– Anya, nem láttad a kék pulcsimat?
– Láttam, Marci. A szennyesben van, tegnap…
– Minek?! – nem is hagyta befejezni. – Ma akartam felvenni! Na anya!
Elrohant, az utolsó sértődött „na anya” kíséretében, ami mostanában jobban fájt, mint egy pofon. Megmostam a ruháját. Gondoskodtam róla. És én voltam a hibás.
Lassan mentem a szobámba, elhaladva a nappalin, ahol Éva már telefont nyomkodott, hangosan ecsetelve a barátnőjének, hogy „anyós megint hülyéskedik”. A nevetés a telefonban épp olyan szúrós volt, mint a szavai.
A szobám az egyetlen biztonságos hely volt ebben a nagy, valaha otthonos házban, ami most úgy zümmögött, mint egy méhkas.
Állandó beszélgetések, gyerekek visítozása, tévé zajai és ajtók csapódása. Hangos. Zsúfolt. És halálosan magányos.
Leültem az ágy szélére. Egész életemben féltem attól, hogy egyedül maradok. Féltem attól is, hogy a gyerekek felnőnek és elrepülnek; én pedig csak ücsörgök üres szobákban. Milyen buta voltam.
Csak most jöttem rá ötvenöt évesen, hogy a legijesztőbb nem az üres lakás, hanem egy ház tele emberekkel, akiknek már nem vagyok fontos.
Ingyen tartozom hozzájuk. Egy hibás funkció vagyok: hozz és vigyél el, moss ki; de csak úgy, ahogy ők mondják. Egy lépés balra vagy jobbra és máris útban vagyok.
Este próbálkoztam újra. Marci a laptop előtt ült és homlokát ráncolta.
– Marci, beszélhetnénk?
– Anyu, dolgozom! – nem emelte fel a fejét.
– Csak azt akartam…
– Majd később!
A „majd” soha nem jött el. De aztán rájöttem, hogy a csend nem ellenségem; hanem régi barátom, aki még mindig vár rám. Most végre újra együtt lélegzünk.
